Kedves Taplóm

Programozóként tengetem mindennapjaim. Az utóbbi pár hónapban nagyon sok programot kellett megtervezni - de egyiket sem valósítottuk meg végül... Most is fut egy ilyen projekt. És órákat vitatkozunk a főnökömmel olyan mélységű kérdésekről, mintha arról vitáznánk, hogy milyen színűre fessünk egy vödröt. 4 programozó az IT vezető ellen.

Én úgy érzem, hogy nekünk az lenne a feladatunk, hogy megtervezzünk és elkészítsünk egy olyan gépet, ami legyárt egy vödröt. Azt pedig elég könnyű változtatni, hogy milyen színű festéket öntök a gépbe a végén...

A Maslow-piramis szerint én jelenleg elég magasan foglalok helyet. (Na jó, a sex hiánycikk.) Emiatt már csak ilyen jellegű problémáim vannak. Most úgy érzem, hogy kb. gátolnak abban, hogy dolgozzam. Csinálnám, de helyette vödröt kell festeni...

Amikor még kis srác voltam, akkor engem úgy neveltek, hogy illetlenség a másik szavába vágni. Ha valaki beszél, akkor hallgassam végig, majd ha befejezte, mondjam el a válaszom, véleményem. Természetesen én sem tartom ezt teljesen be, mert a poénos beszólások kedvéért 1-2 szóra bele-belevágok a másik mondókájába. De sosem annyira, hogy megállítsam, eltérítsem. (Kivéve, ha röhögésbe fullad.)

Úgy vettem észre, hogy ez a "szabály" nem minden családban van így. Több olyan személlyel találkoztam mostanában, aki a monológom közepén elkezd beszélni. Én pedig, mivel illetlenség akkor beszélni, amikor a másik, elhallgatok. És azon gondolkodom, hogy azért kezdett el beszélni (az én megítélésem szerint) másról, mert unja amiről beszélek? Egyébként sem szeretek sokat beszélni, de ha még meg is akasztanak ebben, akkor még kevesebb kedvem lesz legközelebb megszólalni.

Így némul el korunk egyik nagy elméje. :-P

A buszon hazafelé, a végállomásnál leszállva megszólított egy lány. (Hölgy. Nem értek a kormeghatározáshoz.) A környéken keresett egy utcát, aminek ismerős volt a neve. De ahogy a dátumokat sem tudom megjegyezni, úgy az utcákat sem. (Csak annyira vagyok képes, hogy ahol már jártam, oda újra el tudok jutni. Egyszercsak...) Ki tudtam segíteni a telefonomon lévő térképpel, és a GPS segítségével még azt is meg tudtam mondani, hogy épp hol állunk. (Én speciel egy pocsolyában.) Végül megmondta, hogy az egyik hiper-szuper-marketet keresi, amit én óriási bizonyossággal be is tudtam lőni: "kb. arra van..."

Ha épp nem lettem volna olyan hulla fáradt (hála a munkahelyi bohócoknak és a külön matek óráknak), talán sokkal jobban is kijöhettem volna. A hölgy csinosnak tűnt (jól álcázta magát a kapucnijával) és érdekes, kellemesen karcos hangja volt. (Van.) Azt hiszem ez a "bárzongorista" hang. (Nekem tetszett.)

Amikor a telefon kereste, hogy merre van az utca, akkor én akaratlanul is elindultam arrafelé, amerre a lány mutogatott. (Jó irányba kereste volna.) Aztán megálltam, mire megkérdezte: "Te merre mennél?". Én hülye meg becsületesen a hátam mögé mutattam. (3 percre voltam a lakásomtól.) Ehelyett valami ilyesmit kellett volna mondani: "Éppenséggel a másik irányba, de mivel úgyis csak 5 percre van amit keresel, akár el is navigálhatlak odáig."

Vagy egy másik gyöngyszem, ami természetesen csak itthon jutott eszembe:
A céges szuperokos telefonomat vettem elő, mert az gyorsabb, mint a magán telefon. Mikor a térképen elkezdtem keresni, a lány megjegyezte, hogy az övé ehhez túl buta. Ekkor valami ilyesmit mondtan: "Áh, ez céges. Én is csak ezért vagyok ilyen okos." Na, ezt lehetett volna folytatni: "De megpróbálhatom a saját telefonommal is, csak akkor itt éjszakázunk. És bár a társaság remek, a helyszínen változtatni kellene."

Eszembe jut erről egy vicc:
"Hajótörött kiúszik egy lakatlan szigetre. Elkezd imádkozni Istenhez, hogy segítsen neki.
Arra téved egy óceánjáró. Megállnak és fel akarják venni. De a hajótörött nem megy, mondván, Ő Isten segítségére vár.
Arra jár egy kétfedelű repülő, fel akarja venni. De a hajótörött nem megy, mondván, Ő Isten segítségére vár.
Arra jár egy hatalmas bálna, ami hatalmas gyomrában elvinné a civilizációba. De a hajótörött nem megy, mondván, Ő Isten segítségére vár.
Végül a hajótörött éhen hal. Felkerül a mennybe, ahol kérdőre vonja Istent. Mire Isten annyit mond:
- Küldtem Neked óceánjárót, kétfedelű gépet és végül egy bálnát. Mit akarsz még?!"

Na, most hajótöröttnek érzem magam. (Máskor meg Istennek, de kicsit sem vagyok megalomán.)

Tegnap megtanultuk informatikából, hogy a mérnök logarléce testesíti meg a státuszát, és minél hosszabb, annál jobb. Illetve, a mérnök szereti húzogatni a logarlécét.

Indult két sorozat, mint Sherlock Holmes újragondolás. Az egyiknek egyszerűen Sherlock a címe, a másik még csak külföldön megy Elementary címen. Ebben az Elementary változatban volt egy érdekes jelenet. Sherlock egy példán keresztül mutatja be, hogyan működik az emberi agy (memória). Fog egy poharat és beletölt egy kevés olajat. Ez reprezentálja az ember fontos gondolatait, emlékeit, tudását. Utána elkezd rátölteni vizet. Az olaj ugyebár úszik a vízen, vagyis elkezd felfelé haladni, míg az víz alulra kerül. (lásd ezt a videót) Majd amikor megtelik a pohár és elkezd kifolyni a tartalma, akkor először az olaj folyik ki.
Na, a logarléc és az abakusz ismerete pontosan ilyen (víz) hatással van a hasznos tananyagra. Ennél már csak az lenne jobb, ha ZH kérdés is lenne. ("Tudja húzogatni a logarlécét?")

Egyébként mindkét sorozat jó.

Amikor az előző bejegyzésben leírt elméletemet megosztottam a diplomás munkatársammal, akkor azonnal elkezdte magyarázni, hogy miért nem fog működni. Én végighallgattam, majd megjegyeztem, hogy pont az ilyen hozzáállás miatt nincs jövője az emberiségnek.

Megsértődött.

Ha mindig csak a legrosszabbat látjuk és nem adunk esélyt a változásra, akkor igen szar életünk lesz. És ezt egy Keserű Pirula nevű blogoló írja!

2 hónapnyi felsőoktatásban eltöltött idő után megmondom a tutit. Hogyan kellene megreformálni az oktatási rendszert! Szerintem ezzel a két hónappal már pont 2 hónappal többet foglalkoztam a témával, gondolkodtam rajta, mint a szakértők, akiknek ez a dolga.

Hogyan működik most az oktatás? (módszertan)

12 éven át próbálnak mindent a fejedbe nyomni. Az emberiség egész tudását megpróbálják átadni. Ráadásul egy roppant unalmas és száraz módszerrel. Ráadásul ennek az anyagnak csak kis részét fogod valaha is felhasználni.
Az emberiség olyan ütemben fejlődik, hogy évente több tudással gazdagodik, mint amit előtte évezredeken át, vagy akár századokon át gyűjtött össze. És a jelenlegi elgondolás szerint egyetlen embernek mindezt ismernie kellene.

Mindenkinek vannak "kedvenc" tantárgyai és olyanok is, amiket utál. (A kedvenc néha azt jelenti, hogy nem annyira utálatos, mint a többi...) Ami érdekel, azzal szívesebben foglalkoznál, mint azzal, ami hidegen hagy. Valószínűleg felnőttként is olyan munkát szeretnél, amit szívesen csinálsz. Gyerekként pedig erre kellene felkészülni.
Nálam sokkal okosabb emberek (elég sok ilyen van) azt mondják, hogy nem erőltetni kell a tanítást, hanem fel kell kelteni a gyerek érdeklődését. Kreatív módon, játékosan kell tanítani. (A TED oldalán elég sok videó van arról, hogy a gyerekek mi mindent értek el ilyen módszerekkel.)

Hogyan kellene működnie?

Mi lenne, ha a gyerekek választhatnának? Tételezzük fel, hogy az első évben megtanulnak írni, olvasni és számolni. (Nagyon sok gyerek már úgy kezdi az iskolát, hogy legalább az egyiket tudja. Én pl. olvasni tanultam meg korábban. Önszántamból, nem pedig szülői nyomásra. A szobában voltam és a Népszabadság volt a kezemben. Anyám kint mosogatott a konyhában. Én pedig betűnként rohangáltam ki, kérdezgetve, hogy "ez milyen betű?".) A második évtől pedig a tanárok "versenyeznek" a gyerekek figyelméért. Olyan bemutatókat, foglalkozásokat tartanak, amik felkelthetik a figyelmet. (Kvázi a tanárok eladják a terméküket, piaci verseny szerűen.) A váltás lehetőségét természetesen végig meg kell hagyni. Elvégre munkahelyet is bármikor válthat az ember. (Egy normális világban. De pl. a fizikában is kikötés, hogy "zárt rendszert vizsgálva". Még a közgázon is azzal kezdik, hogy "racionális viselkedést feltételezve"...)

Ezen felül a jelenleg is ismert (értelem) fejlődési görbét is figyelembe kell venni. (pl. videó , Piaget tanuláselmélete) Vagyis nem kezdenek relativitás elméletet tanítani 8 éveseknek. (Habár játékosan még akár azt is lehet. Mozart is 6 évesen kezdett el komponálni.)

Ha a (tényleges) órákon aztán kreatívan tanítják a gyerekeket, olyan felnőttek "készülnek", akik olyasmit tanultak egész életükben, ami érdekelte őket. Ezáltal olyasmivel foglalkoznak majd, amit szeretnek is csinálni. Ami magában foglalja, hogy a tanárok is azért lesznek tanárok, mert szeretik csinálni. Vagyis a következő generációt már motivált emberek készítik fel egy olyan életre, amit valószínűleg sokkal jobban élveznek majd, mint mi.

Néhány generáció és eljön az utópia.

Egyébként az is "érdekes", hogy mennyivel másabb az "élet", mint amit az iskolában elvárnak. Amikor már dolgozol, akkor a legtöbb esetben van esélyed következmény nélkül hibázni. (Sebészként mondjuk nem annyira.) Az iskolában egy rossz jegy már tönkre tehet.
Illetve merre is halad a tudás elérésének módszere? "Hm, ezt nem tudom, de megnézem a neten." Még ez a bejegyzés is tele van linkekkel. Ami azt jelenti, hogy utána néztem. Magamtól tanultam, mert érdekelt a kérdés.

Rossz módszerekkel, rossz módszereket adunk tovább. Elszabott egy világban élünk.

Angolul a határidőt deadline-nak mondják, vagyis "halott vonal". (Ha átléped a vonalat, halott vagy...) Ma délben a 3 lány befejezte a 6 hetes projektet, ami miatt már mind a négyen idegbetegek voltunk. Én délután 4 órakor készültem el a saját részemmel, mert a végeredményt még pofozgatni kellett.
Mintha egy hatalmas súlyt dobtam volna le a hátamról... Legalábbis hétfőig, mert szerintem akkor fogják megnézni a külföldiek, úgyhogy még nem biztos, hogy vége.

Most lett volna jó hazaérkezéskor, ha vár valaki itthon. Mondhattam volna neki, hogy...
"Asszony, kapj magadra valami csinosat, púderezd be az orrod hegyét és indulunk vacsorázni valami vendéglőbe. Rendelünk két hatalmas tál ételt, én leiszom magam, de nagyon, Te pedig vacsora után hazanavigálsz. Vagy otthagysz egy árokban, attól függően mit magyarázok vacsora alatt..."

Kiengedni a fáradt gőzt, meghallgatni a másik problémáit, hogy egy picit elszakadjak a saját nyűgjeimtől. És persze becsípni, hogy mindent szépnek lássak.

Mint azt írtam valamikor, életmód váltásra van szükség. El kell kezdeni keresni a sültgalambot. (Valahol elakadt.) Első nekifutásra újra benézek a netes társkeresők csodálatos világába. Ehhez viszont hangulat kell.

És itt most eltérek a tárgytól. (Biztonsági öveket bekapcsolni.) Bármennyire nem tetszett a Zabhegyező, az "ehhez hangulat kell" kifejezés onnan van. A főszereplő ezt használva kerülte el a számára ciki vagy kellemetlen helyzeteket. Sokszor nem volt igaza, de ez most lényegtelen.
Magamtól is tudom, hogy a párkereséshez - még ha csak ilyen virtuális is - hangulat kell. Ugyanezt mondtam volna akkor is, ha nem olvastam volna a Zabhegyezőt. De olvastam a könyvet. Így aztán máris nem az én gondolatom. Valaki már kitalálta, leírta, elterjesztette. Ha nem ismerném a könyvet, akkor most boldog tudatlanságban hinném, hogy volt egy saját gondolatom. Így kiművelve azonban látom, hogy nincs.
Forgatókönyv 1: én ismerek egy könyvet, amiből idézek egy odaillő gondolatot. A beszélgetőpartner nem ismeri a könyvet. Mit gondol? "Ez a KP egy beképzelt ficsúr."
Forgatókönyv 2: mindketten ismerjük a könyvet. Mit gondol a fenti helyzetben a másik? "Ennek a KP-nek nincs egy saját gondolata sem, hiszen már megint csak idézget."
Forgatókönyv 3: mondok valamit, amiről nem tudom, hogy más már leírta. De a beszélgetőpartnerem tudja. Megemlíti, hogy "nahát, Te is olvastad?". Én pedig csak nézek bambán, mert nem tudom miről beszél. Mit gondol? "Ez de műveletlen paraszt!"
Minél több könyvet olvasol, annál több idézetet tudsz majd visszamondani. Annál kevesebb saját gondolatod marad.
Ezért olvasok sci-fi-t és fantasy-t...

Visszatérve az eredeti tárgyra. A netes párkereső oldalakon az adatlapod reprezentál Téged. Ebben van pár adat, amit megadsz, illetve mindig van egy önjellemzés. Ehhez a részhez kell a hangulat. Sajnos most nincs meg, így nem szabad nekikezdenem.
A másik, amiért halogatom a dolgot, mert félek. Mit képzelek magamról? Kinek kellenék?

Kellene írni egy könyvet az internetes társkeresőkről, illetve az ott használandó módszerekről. Bestseller lenne. (Én nem tudom mi a nyerő ezeken az oldalakon, szóval én is csak várom ezt a könyvet.)

"Ember küzdj és bízva bízzál."

Pfff... *legyint*

A péntekemnek nyugisnak kellett volna lennie, hiszen hétvége, a főnök sem jön, ráadásul délután konferencia beszélgetést kellett hallgatnom. Ezek össze is jöttek, csakhogy egyik munkatárs kitalálta, hogy frissítsem az egyik excel táblát, amit még az év elején készítettem, segítendő a munkájukat. Munkatársak jönnek-mennek, nyilván kell tartani. A táblázat igen sok képletet használ, összegezzük az összegzések összegeit. Miközben fél szemmel figyeltem a konferencia beszélgetést (és videót), megcsináltam még flexibilisebbre a táblázatot is. Színes-szagos lett. (A munkanapokat vezetjük benne.)
Megmutatom az összegzés összegzését (a végeredmény számokat) a munkatársnak, első reakció: "Nem jó!". O.o Elkezdi emelni a hangját, majd a mondat végén már fröcsögve üvölti, hogy nem jól számol az excel. Ühüm. Hát persze. Egy számítógép nem tud összeadni. Sűrűn előfordul. Mivel 2 másodperc alatt szétszarozta a munkámat és tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy jól működik, illetve a képletek használata már túl sok a munkatársnak, ezért én is ordítottam. Kizavart az irodájából, mivel van neki főnöke, akitől ezt el kell tűrnie, tőlem nem fogja. Jaaaa, ha Ő csinálja, akkor kóser, ha más, az nem? És képzeld, ugyanaz a főnök velem is ugyanúgy ordít.
Ezeket már nem mondtam el, szimplán otthagytam. A helyemen megnéztem a táblázatot és minő meglepetés - jól számolt. Csak épp K. munkatárs nem tudta használni, így olyan adatok voltak benne, ami miatt "hibás" eredmény jött ki. (Pontosan az jött ki ami oda van írva. Az excel még a hülyeséget is össze tudja számolni, mert az annyira okos.)

Ez az egész aztán jól elbaszta a hétvégém. Most szombat éjjel van, de még mindig gyilkos hangulatom van. Ma találkoztam tesóm anyukájával, aki próbált segíteni. Mondta az okosságot. Nehezen tűrtem...

Péntek este még játszottam egy kicsit az épp aktuális játékkal, amit egy magyar sráccal szoktunk együtt játszani (már pár hete). Aztán kitalálta, hogy játszuk azt, hogy ha veszítünk, akkor iszunk egy pohárral. (Bort - mivel nekem csak az volt itthon.) Naná, hogy veszítettünk. Aztán egyre rosszabbul játszottunk és így ittunk rendesen.
Míg az egyik meccs után el nem kezdtünk beszélgetni. (Neten keresztül, addig a srácnak még a nevét sem tudtam.) A barátnőjéről, a pasik és a nők viselkedéséről, féltékenységről és az élet, a világmindenség meg mindenről. 2 órán át csak dumáltunk, Ő mesélt a saját barátnőjéről, én meg meséltem az én tapasztalataimról. 1 üveg bor után igen emelkedett szinten folyt a társalgás, nagyon intellektüelnek tűntünk a saját szemünkben. Pont ezért, számomra szokatlan befejezéssel, megváltottuk a világot a végén. Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy örült a tanácsaimnak. (18 éves...)

Ma, szombaton, pedig a rokonokkal elmentünk az IKEA-ba bútorért. Születésnapi ajándékként. Akartam venni egy fél magas könyvespolcot. Ezt már régóta. Abban tárolni a sok papíromat - dossziékban.
Akartam venni egy kis asztalt, amire az internetet adó kütyüket pakolnám. (Hónapok óta a földön vannak.) Mivel a dohányzóasztalok nem tetszettek, ezért végül egy "konzolasztal" mellett döntöttem. Ez tulajdonképpen egy fakkokból álló szekrény, amibe az IKEA-s gyékény- és/vagy műanyag dobozokat lehet pakolni.
E mellé (szó szerint) pedig egy CD tároló polcot, hogy ki legyen használva a maradék 30 centi hely.
Volt minden, a rokonok vettek ezt-azt, ha már ott voltak. Felcipeltük a cuccokat, a rokonok megnézték a lakásom, én meg elkezdtem összerakni a bútorokat.
Feles könyvespolc - rendben.
CD tartó polc - rendben.
Konzolasztal - öhm... O.o Ez most miért fekete?! Én fehéret akartam... Hogy az a kurta farkú kismalac... Ezt az egy terméket kód alapján kellett kérni, mi pedig a feketének a kódját írtuk fel. Vihetem vissza, hogy becseréljék. (90 napom van rá.)

Meg kellene nyerni a lottó milliárdot és hagyni az életet, a világmindenséget, meg mindent a fenébe... :$

Pár éve meglátogattuk egyik volt munkatársam, aki épp babát várt. Az akkori barátnéni is ismerte a hölgyet, így emelkedett volt a hangulat. Rásegítettünk egy üveg borral is, így már furcsa szögben állt a szemem, mire a hölgy férje is hazaért. A srác egy két méter magas, igencsak izmos rocker-állat. Mikor elkészült a kaja (kihozták a pizzát) hamar befaltuk mindkét adagot. A házigazda hölgy kiment a konyhába, férje ura meg bent maradt, próbálván visszazárni az üres dobozt. Vagy fél percig szórakozott, de sosem sikerült az összes oldalt megfelelően visszazárni.
Végül feladta, félre dobta a dobozt, majd hozzátette: "IQ teszt. Elbuktam." Én visítva röhögtem fel. Azóta is többször visszamondtam ezt a mondatot.

Most értem vissza a McDonald's-ból. Vittem magammal a szokásos papír szatyrukat, csak most kettőt csúsztattam össze, hogy ha megint kiöntöm a kólát, akkor két szatyor is átázzon ne málljon szét a papír. Kitöltöttem a kólát, várom a szendvicset. Elkészült, hajtogatom ki a szatyrot. Próbálom kinyitni, de fél percig mindig rossz füleket fogtam meg és nem tudtam széthúzni, mert összeakadtak.

"IQ teszt. Elbuktam."

Amikor a blog még kósza gondolatként sem létezett, (az) egy barátom azt ajánlotta, hogy írjak könyvet, mert "annyira jó gondolataim vannak". Eltelt kb. 1 év és elindult a blog. Ami felfogható egy elektromos könyvként is.

Mik a visszajelzések? Mókás figura vagyok. Ez jó dolog, dagad tőle a májam. Sajnos a fejembe is szállt a dicsőség, mert mostanában, ha általam viccesnek vélt dolgot mondok, akkor mindig körülnézek a helyiségben, hogy ki hogyan reagál. Többnyire arcizom nem rezdül... Valószínűleg szóban nem vagyok Humor Herold. Ez szomorú, mert előbb-utóbb azért mégiscsak érintkeznem kellene szóban is emberekkel.
Más visszajelzést nem nagyon kaptam. Ha nagyon ki akarom sarkítani a dolgot, akkor én egy bohóc vagyok. (A 2 számmal nagyobb bakancsomban még úgy is nézek ki.) Kellenek a világnak a bohócok is, és nem is lenne ezzel semmi bajom, ha a verbális kommunikáció során is hoznám a vicces figurát.

Térjünk vissza az eredeti dicsérethez. Jó gondolataim vannak. Hát most mit szerénykedjek? Ez így van.
Kicsit komolyabban. A jó gondolataim alapja, hogy az igazat mondom. Vagyishogy kimondom az igazat. Ez nem jellemző (elvégre itt is azt mondják a kedves olvasók, hogy vicces vagyok, pedig nem is) a tömegekre. Ráadásul csak kevesek értékelik az igazságot. Tehát ha írok egy könyvet, amit csak kevesek értékelnek (értenek?), abból nem lesz bestseller. Viszont ingyen jegyet kaphatok a saját lincselésemre a nagy többségtől.
Egy másik gond ezekkel a jó gondolatokkal, hogy csak akkor jönnek, ha van rá ok. A foci VB-ről nincsenek jó gondolataim. A felmerülő problémákra reagálva vagyok megmondóember. Dráma, dráma, dráma kell, hogy a jó gondolatok a felszínre törjenek. Így aztán összekötnek a negatív érzésekkel.
Akkor inkább maradok a bohóc szerepben.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy nem tudok fogalmazni. Olvasgatom az ifjú titán(nők) blogjait és besárgulok az irigységtől. A mondatok és az általuk megjelenített gondolatok összefüggenek, egészet alkotnak. Én meg csapongok itt össze-vissza, mint valami kezdő dzsigoló. Amilyen sok állatságot írtam már, hát álljon itt egy hasonlat. Az ügyes írók írásai olyanok, mint az öledben összegömbölyödött macska, akit ha simogatsz, akkor dorombol. Az én stílusom meg olyan, mint a védekező sündisznó... (Én vagyok a fakíró. Ééééérted? Fakír - író? Fájdalmas...)
Többször előfordult már, hogy elolvastam más bejegyzéseit és a végén arra gondoltam: én is pont ezt, pont így akartam volna elmondani. A "pont ezt" még megvolt, de nekem sosem sikerült olyan ügyesen megragadni a szavakat.

Maradok hát a csetlő-botló bohóc, akinek a fején köt ki az összes tojás zsonglőrködés közben. Minőség helyett csak minő segget tudok felmutatni.

"Nem tudok mást felmutatni, csak a középső ujjamat."
Junkies

Padawan (kattints a linkre, ha nem tudod mi ez)

Itt rágódom a múlton már mióta. Ha most egy amerikai filmben lennénk, akkor hirtelen felbukkanna egy bölcs tanító a homályból, a vállamra tenné a kezét és azt mondaná:

"Eleget éltél a múltban. El kell eresztened, és belépned a jelenbe. Carpe diem."

Én pedig megvilágosodok, a háttérben felcsendül ez a zene...

... és fingom nincs, hogy mi jön ezután. Viszont roppant drámai a hatás.

Nem, nem a musicalről fogok írni. Én ahhoz műveletlen pösti paraszt vagyok.

Két napon át, munka után hazafelé, dicső fővárosunk egyik illusztris plázáját útba ejtve jöttem haza. Elektromos kütyü-izé-bigyót kellett (?) vennem és ilyen öregen az ember van annyira szenilis, hogy elsőre elfelejti, hogy miket is akar. (És még mindig van egy tétel, ami már hónapok óta folyamatosan kimegy a fejemből.)
Milyen állatfaj él a plázák környékén, vagy épp magukban a plázákban? A címből ki lehet következtetni a választ: a plázacica. Az épülethez közeledve csak úgy rajzanak. Én meg, mint szaporodásra képes, egészséges hím egyed, nézelődöm. És óriási akaraterőről árulkodik, hogy nem röhögöm el magam. Akár fiatal, akár idősebb, akár iszonyatosan öreg, egyszerűen nevetségesen néz ki.
Persze azért tartogatnak meglepetéseket. Például, amikor közelebb érek a plázacicához, és kiderül, hogy metroszexuális fiú. (Lásd a jobb oldalon az OMG! képet.)

Bármennyit is sírok itt a blogon, bármennyire sajnálom önmagam, annyira még nem vagyok elkeseredve, hogy akár csak bottal piszkáljam őket. (Sem a plázacicákat, sem a metroszexuális fiúkat.)

Ja igen. Valaki magyarázza már el, hogy azok a hatalmas, szinte egész arcot eltakaró napszemüvegek B-) miért ilyen divatosak? Mi a jó abban, hogy semmit nem látok a lány arcából? Ennyire ronda? Keresztbe áll a szeme?

Röhej.

A kép keresésekor a "napszemcsi" szót használtam. Másik jellegzetességük, amitől sikítva kaparom ki a szemem. A találatok közt volt egy még jobb kép, azonban valaki blogjára mutat. Nem tudom, hogy a hivatkozó lapok közt visszatalálna-e ide, de inkább nem linkelek rá. Nem akarok senki lelki világába (direktben) beletaposni 45-ös lábméretemmel.

A (posztban) linkelt képet a google keresőjével találtam, csak illusztrációként van ott, elképzelésem sincs, kit ábrázol a kép. A valósággal való bárminemű egyezés a véletlen műve!

Végig gondoltam, hogy miért szar a romantikus film, ha egyedül van az ember.

Ami nyílvánvaló, hogy nézőnk a filmben olyan érzéseket lát, amiből épp kimarad. Ez nem túl kellemes és még keserű szájízt is hagy maga után. (Mint egy keserű pirula...) Valószínűleg hangulattól is függ, hogy ezt hogyan dolgozza fel a delikvens - nekem nem sikerült higgadtan.

Azonban a romantikus filmeknek van egy rejtett hangulatromboló eleme is.
Miért néz az ember filmet? Kikapcsolódásként. Egy-két órára egy tőle idegen világba csöppen, nem kell gondolkodni, nem kell dönteni, csak szájszélen halvány csíkban csorgó nyállal zombulni a képernyő elött. Akciófilmeknél, krimiknél pár óra adrenalin, vígjátéknál pár óra nevetés, horrornál pár óra rettegés (és adrenalin /és nem alvás/). Romantikus filmeknél meg pár óra összebújás a másikkal. Jobb esetben. De mi épp a bal esetről (balabbik esetről?) beszélünk, amikor nincs kivel összebújni. Nem baj, álmodozni lehet, nézzük meg a filmet.
Mit is látunk? Azt, hogy 2 óra alatt megoldódik minden. 120 perc elég ahhoz, hogy az ember megtalálja a boldogságot! Megismerkedés, boldog együttlét, konfliktus, kibékülés, happy end. Egy nap egy tizenketted részébe összesűrítve.
Közben szerencsétlen páciens meg már hónapok, évek óta egyedül van. De kétszer hatvan perc elég... Ez az igazi hátbaszúrás.

A TV-ből nagyon hasznos dolgokat tanulhatunk meg. Például, hogy 2 óra alatt össze lehet jönni a nagy Ő-vel. Vagy, hogy a nők kiskosztümben, mosolyogva mosogatnak.

Megállapítottam, hogy én "anti ember" vagyok. Míg az emberek nagy többsége szeretne lefogyni, én azon küzdök, hogy magamra szedjek pár kilót. Míg az emberek azon küzdenek, hogy észben tartsanak dolgokat, én felejteni szeretnék.

"Csak a szépre, csak a jóra." Az egyik bejegyzésben említett játék miatt, meg most egy fénykép * miatt is, felszínre törtek az emlékek az olasz lányról. És így arra is emlékszem, hogy milyen jó volt. Meg milyen szép. Csakhogy a hangsúly a volton van. Most nem szép, most nem jó. Nem is látom, hogy a közeljövő hozna ebben változást. Sehol senki, se közel, se távol. Még távol sem! Az, hogy közel nincs, szinte már megszokott. De legalább távol szokott lenni valaki...

Az olasz lány előtti kapcsolatot egy igen (ki)ütős lerészegedéssel zártam le. Úgy látom, hogy újra itt az ideje egy ilyen akciónak. Vagy ez, vagy jön valaki, aki miatt a jelenre és a jövőre koncentrálhatok.
Felforgattam a lakást, de csak alkohol van itthon. Semmiféle "valakit" nem találtam. Azt hiszem ezzel eldőlt, hogy merre lépjek.

Egészség!

* A képen látható hölgy szinte pontosan úgy néz ki, mint az olasz lány. Ezen a képen legalábbis.

Kurtafarkú kismalac. És akkor még finom voltam és nőies.

Pár hete megkértem apámat, hogy segítsen munkahelyi háttérzenét választani. Azokra a tipikus bárzenékre gondoltam, amiket egy kellemes helyen, a hangulat kedvéért, többnyire szöveg nélkül szoktak játszani. Édesapám nagy jazz rajongó, rengeteg CD-je van és úgy általában is nagyon tájékozott zeneügyileg. Egy-két próbálkozás után adott egy tucatnyi albumot. Diana Krall, John Pizzarelli, Sade és még néhány előadó. Így mostanában a punk rock helyett jazz szól a hangszórókból a munkahelyen.

Az egyik gyakran előforduló "probléma" kapcsolatokban, amikor úgy gondoljuk, hogy nem felelünk meg a másiknak. Másnak kellene lennünk. Soha, senki sem teljesen elégedett önmagával. De a szerelem egyik ismérve, hogy a másik viszont elégedett velünk. Elvégre azért választott minket, nem?
Ha elkezdünk máshogy viselkedni, próbálunk megfelelni egy, csak a mi fejünkben létező képnek, akkor rossz irányba haladunk. Először is: honnan tudjuk, hogy a másik meg akarna minket változtatni? Másodszor: ha nem magunkat adjuk, akkor csendben felemésztjük önmagunkat. Hosszú távon nem lehetsz más, mint aki vagy. Az szüli az igazi konfliktust. És ekkor már nem csak a másikkal kerülsz konfrontációba, de önmagaddal is.
Nekem például oda kell figyelnem arra, hogy milyen stílusban reagálok beszélgetések közben. Nagyon kevés olyan lány élhet a Földön, aki eltűri, elviseli a szarkasztikus el- és beszólásaim. Azzal, hogy erre kell figyelnem, folyamatosan feszült vagyok. Ami aztán robbanásokhoz vezet. Kellemetlen.
Ezért tart nekem ilyen sokáig párt találni. Még csak véletlenül sem azért, mert nem is teszek semmit annak érdekében, hogy találjak valakit...

Billy Joel egyik dalát Diana Krall is feldolgozta. Most épp ez szólt a háttérben, ez adta ennek a bejegyzésnek az apropóját.

Úgy néz ki, hogy ott leszek a Kispál és a borz utolsó koncertjén a Szigeten. (Augusztus 9. Azt hiszem. Az a mínusz egyedik nap. "A Sziget csak 5 napos." Plusz -1. nap, nulladik nap, after party, stb.)

Továbbá meglátogatom unokatestvéremet és "kis" családját Svájcban, szeptember elején. (Talán még a Google ottani irodájába is bejutok. Ez egy olyan kockafejnek, mint én, elég nagy élmény. Ha pedig az unokatestvéreimhez hasonlóan én is rendesen tanultam volna, akkor ott dolgoznék...)

És most ennyi látszik a nyaramból. Úgy pörög az életem, hogy már teljesen beleszédültem. *szarkazmus*

A héten főleg ama bizonyos technikai dokumentációt fordítottam, fogom fordítani. Fejbe lövöm magam, annyira kínlódás.

*BAMM*

... mellé ...

Már 2 hete sem értettem, hogy a burgonyakrémleveshez miért adnak zsemlekockát? Burgonyához kenyeret?

Ha csinálsz valamit, csináld jól.

Ennek folyománya:

Ha elkúrsz valamit, kúrd el jól.

Így hát az első rész után, fél óra blogolásnyi szünetet tartva, megnéztem a második részt. Miután kipuffogtam magam két bejegyzéssel korábban, ez már nem kavart fel.

A film szinte ugyanaz, mint az első rész, csak a nemeket cserélték fel. A srác valahonnan nagyon ismerős, de már lusta vagyok utánanézni. A lány barna hajú, de a hangja (eredeti) kicsit rémisztő.
A tánc szinte ugyanaz. Mindkét részben a break dancet mutatják be, a második részben sokkal erőteljesebben. És sokkal jobban előtérbe hozták a csapat táncot. Az én megítélésem szerint (teljesen laikusként) a második rész tánc jelenetei sokkal jobban kidolgozottak, mint az első részé. (Bár az első rész közepén látott jelenet még mindig a legjobb.)
Tetszett, hogy az elején beköszön az első rész főszereplője. Sőt, már sikerült némi mimikát is összeszednie az eltelt időszakban. Bár a főszereplőknek most sem sikerült színészileg nagyot alakítani. A fiú folyton bájgúnárként vigyorog, a lány meg... izé... ha nem barna haja lenne, átsiklanék fölötte a tömegben.
Szerencsére ott vannak a többiek, egyenlőbb az egyenlők közt pedig Moose. Vele tudtam igazán azonosulni a szereplők közül. És persze a végén Ő is megkapja a lányt. És milyen csajt! *nyálmirigyek működésben*

Ha úgyis mindig a külső az első...

Sose nézz romantikus filmet, ha nincs kivel megosztanod.

Persze ki tartja be a saját szabályait? És mire jók a szabályok, ha nem arra, hogy megszegjék őket? "Ne egyél a tiltott gyümölcsből." Mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb...

Megnéztem a Step Up című filmet. Flashdance, Dirty Dancing koppintás. Milliószor "megénekelt" történet, klisé hegyek, hová legyek? Szokásomhoz hűen eredeti nyelven néztem, így a gangsta slenget nem is értettem. A srác nekem kissé ellenszenves, arcmimikáját egy kő is lekörözi. (Éééérted? Kő, leköröz?)
És mégis... Tetszett. Ügyesen barna hajú lányt választottak főszereplőnek, így engem megvettek. A film közepén van egy táncjelenet, amit tapsikolva és nagy "HŰŰŰ" meg "HAAA"-zások közben figyeltem. (Szerintem a végső tánc nem veszi fel a versenyt ezzel.)

Tetszett, mégis szomorú vagyok. Nem volt senki, akinek a vállát átkarolva, hangosan elgondolkodhattam volna: érdemes lenne kipróbálni a táncot. Azzal a valakivel, akinek a vállát épp átölelem.
Tetszett, mégis dühös vagyok. Magamra, mert úgy él(t)em az életem, hogy nincs senki, akit most átölelhetnék.

Agresszív kismalac leszek. A dühvel vegyes bánat itt fortyog bennem és nem tudom hova levezetni. Nincs földelés, csak kisülés, felsülés, feszültség. Segítség! Tombolnék, közben itt ülök egy monitor által homályosan megvilágított szobában.

"Step up, step right up, people. You can see the living looser, the breathing joke, the worst excuse of a man."

Röhej.

Bassza meg.

"Neked sok barátod van?" Sokszor elhangzó kérdés. A FaceBook és az iwiw világában számszerűsíthető a válasz. Azonban ki az igazi barát? (A szerzetes a templomban...) Az ismerősök? A haverok? Nem, ezek különböző "szintjei" a barátságnak. Egy ismerős nem a barátod, nem beszélsz vele az élet dolgairól. A haver már közelebb jár az igazi barátsághoz, de velük inkább bulizni jár az ember. Jól érezzük magunkat velük, de nem osztjuk meg a legféltettebb gondolatainkat.
Ki akkor az igazi barát? Aki a beszélgetések során őszintén mond véleményt. Mert olyasmiről beszélgethetsz vele, amiről lehet véleményt nyilvánítani. És nem fél a szemedbe mondani, hogy "Fiam, Te nagyon hülye vagy". A barátság pedig ott kezdődik, hogy ezen nem sértődsz meg, hanem elfogadod, vagy legalább elgondolkodsz rajta.

Eredetileg "Nagy szavak" címmel indultam, és a Barátság mellett a Szerelemről is akartam írni. De a szerelmet még nehezebb meghatározni. (Továbbá a szerelem olyan, mint a szex. Nem beszélni kell róla, hanem csinálni. A szerelem esetében: érezni.)

"Te kelted életre a legszebb dallamot szívem húrjain."

Mivel épp "nem mondhatom (el) senkinek, elmondom hát mindenkinek".

Most értem vissza a McDonald's-ból. Láttam egy lányt ott, aki külsőre megtetszett. Elgondolkodtam rajta, hogy megszólítom. Csak hirtelen nekifutásból nem tudtam semmi értelmes "ismerkedős szöveget" kiatalálni. McCafé egyenruhában volt, de én nem iszom kávét. Viszont a jövőben rászokom a sütijükre. Ha említett lány még ott lesz.
Persze most csak azt látom, hogy csinos. Semmi mást nem tudok róla. Illetve még azt, hogy nem mosolygott. Ezt az egy dolgot hiányoltam, kifogásolhattam volna. Természetesen érthető: vasárnap késő este van, egész nap a hülye vevőkkel van elfoglalva, elfáradt.
Egy másik dolog, ami visszatartott attól, hogy teljesen felsüljek előtte, hogy eléggé hasonlít valaki(k)re a múltamból. És egy bölcs lány nem is olyan régen azt mondta, hogy ne a múltamat kergessem. (Máshogy fogalmazott, de így is lehet érteni.) Persze ez a kifogás csak hülye nyafogás. Még a "múltkeresést" is racionálisan meg tudom magyarázni. Nekem ilyen az ideálom. A lány a McCafé-ból, és aki(k)re hasonlít, mind hasonlóan néznek ki. Ez van, én a csinos, barna hajú lányok után fordulok meg. * vállvonogatva széttárja karjait *

Amilyen gyáva nyúl és amilyen birka vagyok, nem fogom legközelebb sem megszólítani. Sosem voltam erős udvarlásból.
Érdekes, hogy évezredeken át az emberek úgy ismerkedtek meg, hogy először mindig a külső "burkot" látták meg, és csak utána volt lehetőségük a másik természetét kiismerni. Manapság, az internet korában, van egy másik mód is. Igaz, nem feltétlenül párkeresésre. (Egyelőre?) Egyre többen vannak jelen az interneten. Leírják a gondolataikat (ha vannak...), mesélnek az életükről. Sokszor arc nélkül. Én is csak egy szembekötött, kézzel kitakart képet raktam fel. Viszont aki végigolvasta a blogot, annak már kialakult valamilyen képe rólam. Ami sokkal pontosabb és fontosabb, mint a külsőm. (Természetesen az sem elhanyagolható...) Néhány olvasóm először csak a bensőmet ismerte meg. És milliárdos szépfiúnak kellene lennem ahhoz, hogy ez az aspektus egyáltalán ne számítson.

Ha a külsőt látjuk először, akkor mi az első gondolat: de jó lenne ruha nélkül is látni. Ha viszont egy blogot, vagy egyéb hasonló célú fórumot, a szemhez hasonlítunk, és a lélek tükrének tekintünk, akkor az első gondolat az, hogy "vele érdemes lenne megismerkedni, mert értékes ember". A testiség is fontos, de (sajnos) nem tölti ki az életet.
Így megint eszembe jut a haverom reakciója középiskolás korunkból. (A blog előző részében írtam: észrevettem egy csinos lányt, oldalba böktem a haverom, hogy "Nézd!", mire Ő unottan rám néz és megkérdezi: "Minek?") Itt a nyár, a lányok még vonzóbbak, mint télen, de valójában számít ez? Oda fogok menni valaha is egyhez? "Szia, nagyon csinos vagy." Ezzel a szöveggel biztos nem.
"Szia, nagyon csinos vagy. Megtisztelnél vele, ha jobban megismerhetnélek." Elég suta, de az irány valami ilyesmi.

Elkezdtem kocogni, hogy önbizalmat szerezzek; lecseréltem a ruhatáram, hogy emberi formát öltsek. Ideje lenne kezdenem magammal valamit.
Néma gyereknek anyja se veri a ...-t.

Már évek óta romlik a szemem, távolra egyre homályosabban látok. Mostanában viszont már egy utcahosszról kiszúrom a mély dekoltázsú lányokat... Éhes makk disznókat álmodik.