Pár hete megkértem apámat, hogy segítsen munkahelyi háttérzenét választani. Azokra a tipikus bárzenékre gondoltam, amiket egy kellemes helyen, a hangulat kedvéért, többnyire szöveg nélkül szoktak játszani. Édesapám nagy jazz rajongó, rengeteg CD-je van és úgy általában is nagyon tájékozott zeneügyileg. Egy-két próbálkozás után adott egy tucatnyi albumot. Diana Krall, John Pizzarelli, Sade és még néhány előadó. Így mostanában a punk rock helyett jazz szól a hangszórókból a munkahelyen.

Az egyik gyakran előforduló "probléma" kapcsolatokban, amikor úgy gondoljuk, hogy nem felelünk meg a másiknak. Másnak kellene lennünk. Soha, senki sem teljesen elégedett önmagával. De a szerelem egyik ismérve, hogy a másik viszont elégedett velünk. Elvégre azért választott minket, nem?
Ha elkezdünk máshogy viselkedni, próbálunk megfelelni egy, csak a mi fejünkben létező képnek, akkor rossz irányba haladunk. Először is: honnan tudjuk, hogy a másik meg akarna minket változtatni? Másodszor: ha nem magunkat adjuk, akkor csendben felemésztjük önmagunkat. Hosszú távon nem lehetsz más, mint aki vagy. Az szüli az igazi konfliktust. És ekkor már nem csak a másikkal kerülsz konfrontációba, de önmagaddal is.
Nekem például oda kell figyelnem arra, hogy milyen stílusban reagálok beszélgetések közben. Nagyon kevés olyan lány élhet a Földön, aki eltűri, elviseli a szarkasztikus el- és beszólásaim. Azzal, hogy erre kell figyelnem, folyamatosan feszült vagyok. Ami aztán robbanásokhoz vezet. Kellemetlen.
Ezért tart nekem ilyen sokáig párt találni. Még csak véletlenül sem azért, mert nem is teszek semmit annak érdekében, hogy találjak valakit...

Billy Joel egyik dalát Diana Krall is feldolgozta. Most épp ez szólt a háttérben, ez adta ennek a bejegyzésnek az apropóját.