Egyelőre az archívum lehetőség nem úgy működik, ahogy szeretném... Ezért az érdeklődőknek csak a lap alján található lapozó linkeket tudom ajánlani. Gőzerővel folyik a javítás... -.-'
Most értem haza tesóm anyukájának születésnapi babazsúrjáról. A szokott társaság, szokott vörösbor, szokott ételek (nekem). Jól éreztem magam, nevetgéltünk, cikiztük egymást (főleg egyik unokatesómat), jó volt a hangulat. Hazafelé a nagynénémékkel jöttem, beszélgettünk a cikizett unokatesómmal. Aztán hazaértem és rám tört a magány. Jó lenne, ha ilyenkor valaki elém vágna a mellékhelységre. Miközben mosom a kezem, Ő lehámozná magáról a polóját. Miközben töltöm kettőnknek a hideg vizet, Ő kifeküdne az ágyon. Ha lenne valaki, akivel beszélgethenék. Elmondaná, hogy mit gondol a családomról. Felidéznénk az ebéd emlékezetes pillanatait. Amíg zuhanyozna, én "pihentetném a szemem" (ahogy apám mondogatta).
Még a 40 napos eső előtt az egyik kocogás alkalmával nekiment egy bogár a szememnek. Azonnal elkezdtem pislogni, mint az őrült, ki letépte láncát, miközben vágtattam tovább, mint a Tisza a rónán át. Pár perc bájos pillogás és izzadt, koszos kézzel való törölgetés után úgy döntöttem, hogy nincs bogár a szememben. Körbefutottam a szigetet, majd hazaérve belenéztem a tükörbe. Bogár nincs. Irány a McDonald's. Megvacsoráztam, játszottam pár órát, éjfél körül lefekvés. Mindeközben többször is belenéztem a tükörbe - bogár nincs.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a bal szemem. Kinyitom, hogy megnézzem az ágy lábánál lévő órát, de mint aki víz alatt lenne, minden homályos. Kinyitom a másik szemem is, nem javul a kép. Hm, ez nem jó. Kimegyek a fürdőbe, belenézek a tükörbe és a szemem belső sarkában ott a szétlapult bogár. Vele aludtam. (Nagyon romantikus.) A szemem bedagadt és semmi fehér nem volt benne, minden vörös.
Nem szoktam orvosi problémáknál pánikolni, a könyöktörésnél sem tojtam be. Most viszont pánikrohamot kaptam. (Ilyen még nem volt.) Bármit csináltam a szememmel, fájt. Hirtelen azt sem tudtam hol van szemész a környéken. Hívtam a környéken lakó ismerősöm, de nem tudott ebben segíteni. Hívtam öcsémet, aki szintén benszülött, Ő felvilágosított, hogy hova kell mennem. Öltözés, rohanás. Közben gyűlik a feszültség, a szemem továbbra is fáj.
Elértem a kórházba, jelentkeztem a szemészetre. Felszaladok a másodikra, leülök az ajtóval szemben. Ki van írva, hogy a doktor úr rendel. Gyűrögetem a sorszámom, a pánik kezd elhatalmasodni rajtam. Aztán behívnak valakit egy nagyobb sorszámmal. He? Utána az elsőt. (Én a 10-es voltam.) Érdekes rendszer. 1 órát ültem ott. Kb. a 45. percnél kezdtem azon gondolkodni, hogy mindjárt felpattanok és üvöltve követelem, hogy valaki szakértő nézze meg a szemem. (Ez sem jellemző rám.)
Végül csak behívtak. Doki kérdezi: mi a panasz? "Nézzen bele a szemembe és meglátja." Eléggé ki voltam már borulva, nem votlam túl udvarias. Mondjuk szerencsém volt a dokival, mert látta, hogy pánikolok, így nyugodtan és gyorsan dolgozott. Egy fültisztító pálcikára nyomott két csepp szemcseppet és két mozdulattal kiszedte a bogarat. Nem is éreztem semmit. Pár másodperc múlva elmúlt a szemfájás. Felírta a szemcseppet, majd hazaküldött. Kiváltottam, hazaértem és a tükörbe nézve láttam, hogy a bogár belenyomódott a szemgolyómba. Még 1 napig ott maradt a nyoma. Lassan visszatért a szemgolyóm a normál méretre, a vörös gyulladás pedig pár nap múlva megszűnt.
Két hete megint belerepült egy bogár a szemembe...
De most már rutinos voltam. Tudtam, hogy hova kell nyúlni és 1 perc alatt kiszedtem. Ott a szigeten. A legközelebbi csapnál még megmostam a szemem. Semmi problémám nem volt.
Azóta többször is nekimentek apró bogarak a szememnek, talán kellene egy szemüveg futáshoz...
A víz visszahúzódott a szigetről (yay!), át lehet futni a Margit híd alatt. Cserébe a rendőrök randalíroztak a pesti oldalon (boo!), így ma sem lehetett körbefutni. Az uszoda előtt kanyarodtam vissza a budai oldalra. De így valahogy nem az igazi. Hiányzik a "körbefutottam" élménye.
Ezen felül nem is tudtam egyben lekocogni. Visszafelé meg kellett állnom, mert... hm, elfáradtam? Vagy csak meguntam? Az utóbbi pár napban elsunnyogtam az edzést, ma alig ettem valamit, nem mozogtam semmit. Hőség is volt. Meg a sok izmos fickó, akik már a pólót is leveszik. (A lányok miért nem?) Ma nem volt jó a futás, na.
Update (2010.06.14.): Olvasott kollégák felvilágosítottak, hogy annyira kimosta a víz a földet a szigeten, hogy több fa is kidőlt. Ezért zárták le a rendőrök a terepet.
Fiú osztály 10 éves érettségi találkozója. A fiúk tanakodnak, hogy hol tartsák. - Menjünk a Fekete Cicába, mert ott jó csöcsök vannak! 20 éves találkozó, a kérdés megint ugyanaz. - Menjünk a Fekete Cicába, mert ott jó a sör! 30 éves találkozó. - Menjünk a Fekete Cicába, mert ott adnak diabetikus vacsorát is! 40 éves találkozó. - Menjünk a Fekete Cicába, mert ott lehet járókerettel is közlekedni! 50 éves találkozó. - Menjünk a Fekete Cicába, mert ott mintha már jártunk volna...
Valaki mondja el, ki vagyok én Valaki mondja el, mi a poén
Mindenkiben él valamilyen "énkép". Ez a kép a külsőségeket tekintve általában rosszabb, mint a valóság, a belsőségeket tekintve (fúúúj, belsőség?) pedig jobb. A tükörbe nézve kismillió dolgot fedezünk fel magunkon, ami nem tetszik. Aztán néha nézünk nagyot, amikor másnak pont ezek tetszenek. A természetünkről pedig azt hisszük, hogy elbűvölő, lehengerlő, szerethető, de legalábbis elviselhető. És nézünk nagyot, amikor meghalljuk, hogy mások mit gondolnak rólunk...
Én éveken át azt hittem, hogy türelmes ember vagyok. Pár éve világosítottak fel, hogy ez nagyon nem így van. A barátaimat kérdeztem, így igen valószínű, hogy az igazságot mondták.
A durcás kismalac beleesik egy mély gödörbe, nem tud kimászni. Arra jár a jó tündér és leszól neki: - Várj kismalac, segítek! - NEM VÁROK!
Ezt a negatív tulajdonságomat egész könnyen fel tudtam dolgozni. A lányok "5 perc múlva elkészülök" 30+ perceit egész jól bírom, illetve a ruhaboltban sem kaparom le a tapétát, ha elkísérem őket. Tehát a fontosabb helyzetekben mégiscsak van türelmem.
Mostanában viszont többször is megkaptam, hogy én folyton boldogtalan vagyok. Mindig, egyfolytában, megállás nélkül, non-stop. Önmagamat idézve, ilyenkor nézek nagyokat. Mindig? Azért ez túlzás. Csak vannak jó pillanataim? Nem lehetek ennyire búval b*szott? Aztán elgondolkozom, hogy milyen életem lehet? Mások azt látják, hogy én folyton búskomor vagyok. Valamit, valahol elrontottam. Nem érzem magam megállás nélkül lehangoltnak. Tény, hogy a cinizmus eléggé beleivódott a vérembe (így védekezek a vámpírok ellen). Aki pedig csak felületesen ismer, az a csípős beszólásaim alapján egy életunt pasinak tarthat. Erre két válaszom van: - szerinted pesszimista vagyok, szerintem realista - rosszkor nézel! :-P ("Mindenki hülye, csak én vagyok villamos!") Vagy egy harmadik: legyen türelmed megismerni. Mert valójában elbűvölő, lehengerlő, szerethető (és) ember vagyok.
Na persze a mások, akik véleményt mondanak rólunk sem mindig következetesek. Egyik (hölgy) munkatársam meglepődött, amikor egy sikamlós beszólást engedtem meg magamnak. "Hát Ő sosem gondolta volna, hogy én ilyet is mondok!" Dehogynem. Punci. Tessék. Elég sikamlós. (Jobb esetben.) Én meg nem értettem, hogy miért csodálkozik. Mit gondolt rólam? Később egy kitalált történetet építgettünk négyen. A téma az volt, hogy én majd jól megkérem a külföldi főnöknő kezét a közös csapatépítőn. (Ez onnan indult, hogy a szlovák főnöknő elődje most Brazíliában vezető. Ebből kiindulva feltételeztem, hogy a szlovák vezetők egyre magasabbra jutnak a ranglétrán, így érdemes bevágódni náluk.) Én meg ontottam az ötleteket, hogy hogyan zajlana a "lány"kérés. Vaníliás karikával "gyűrűzném" meg. Vagy a gyerekkoromban (de régen volt) népszerű gumicukorral, ami egy kis cumi volt, műanyag karikával, a gumi része a cukor. Meg ugye letérdelés, a cég előtt monológ, stb. A végére a fent említett munkatárs elcsodálkozott, hogy mennyire romantikus alkat vagyok. "Hát Ő nem gondolta volna, hogy ilyen romantikus vagyok!" Vajon mit gondolt akkor rólam ezek előtt? Se ez, se az?
De végül is nem annyira lényeges, hogy mások mit gondolnak rólunk. A lényeg, hogy önmagunkkal legyünk egyensúlyban. A mindenki más meg magasról le van... Vagy legalábbis ezt az egyensúlyt fogják látni. És így magabiztosan mehetünk fejjel a falnak.
Bóklászva a neten belebotlottam egy fiatal lány blogjába. Mivel a blogom első fele "törlődött" (khm-khm), így a nem létező új olvasóim nem tudják, hogy többször is megemlítettem, miszerint a blogok többsége nem épp az élet szépségeiről ír. A most talált blog kihívóan szembemegy ezzel az állításommal. Életvidám, humoros, élvezetes. A szerző-hölgy ugyan még fiatal, de talán pont ezért ilyen energikus a blog. Annyira pedig azért már érett, hogy ne semmiségekről írjon. Ha "kicsit" fiatalabb lennék... Vagy Ő öregebb...
Még gyerek koromban vetítettek egy csehszlovák (?) sorozatot, amiben egy fiút tanítottak a jövőből jött emberek, mert Ő lesz az, aki megmenti a jövőt. Az egyik részben volt egy jelenet, amikor bedobtak egy gömböt a vízbe és az hullámokat vert. Megkérdezték a fiút, hogy ha egy téglát dobnának be a vízbe, az milyen alakú hullámokat vetne? Ő azt felelte, hogy négyzet alakúakat... (Pá-pá jövő.) Ez a jelenet jutott most eszembe, mert kiderűlt, hogy nem csak mások voltak rám hatással az előző blogolásom alatt, hanem én is hatottam Rájuk. Furcsa. Sosem gondoltam, hogy hatással leszek a világra, hogy belőlem indulnak majd hullámok. És mivel a blog elzárásával el is tűntem hónapokra, így most szembesültem azzal, hogy valaki számított rám. Én pedig cserben hagytam. (Ez már jobban illik hozzám.) Nem jó érzés.
Itt a jó idő és a magas vízállás, hát kimentem kocogni. Sajnos a víz még mindig a Margit híd alatt áll, ezért megint a budai oldalt futottam kétszer. Rengetegen voltak, pedig direkt vártam este 8-ig. Talán ha korábban, a szokásos időben megyek, akkor kevesebben lennének a meleg miatt. Majd legközelebb megnézem. Most is leizzadtam, mint egy ló. Sajnos a jó idő másoknak is meghozta a kedvét a futáshoz, így ott voltak a profik. Sok deli legény, kecses menyecske... Kisebbségi komplexusom lesz így.
Lassan 4 munkanapja azzal "szórakozom", hogy pixeleket tologatok. A Microsoft rendszerei nem kompatibilisek egymással, így kénytelen vagyok rendszerszintű hívásokkal játszadozni. (Kevésbé kockáknak: kiadod parancsban, hogy legyen autóm. Lesz egy 4 kerékkel ellátott, motorral meghajtott járműved, ülésekkel, szélvédőkkel, karosszériával, kívánt színben. A programozási nyelvek kb. ilyen szinten működnek. /És ha ügyes vagy, akkor jut autóra is.../ A rendszerszintű hívásoknál így adnád meg az autót: legyen 4 kerekem. Ekkora átmérővel. Ilyen szélességben. Legyen motorom. 8 hengeres. Benzin üzemű. stb.) Eleinte mókás volt, de 4 nap után már elvesztette az érdekességét.
Ezen felül, ha kinézek az iroda ablakán, akkor a szemközti parkban napozókat látom. Hát ez undorító... (Mármint, hogy én nem lehetek ott.)
Amikor kis porbafingó voltam, akkor nagyon könnyen tudtam elaludni. Eldől - alszik. Ráadásul mélyen aludtam, ágyúdörgésre sem ébredtem fel. Így ébredés után kipihentnek éreztem magam. Elvégre erre van az alvás, nem?
Aztán később, amikor már nagyobb porbafingó lettem, valami elromlott. Már évek óta nehezen alszom el. Több, mint 1 órát forgolódom, izgek-mozgok, jár az agyam. Olvasás nem segít, mert vagy olvasok, vagy próbálok elaludni. Volt rá példa, hogy "elalvás előtti olvasás" a könyv végével zárult, hajnal négykor... TV-t nem nézek, de ugyanaz lenne. Vagy a műsorra figyelek, vagy próbálok elaludni. És igazán az sem számít mennyire vagyok fáradt, álmos. Mivel sosem alszom ki magam rendesen, így folyamatosan fáradtnak és álmosnak érzem magam, de bármennyire úgy érzem, hogy majd leragad a szemem, 1 órát mindig forgolódok. Egyedül az segít, ha leiszom magam, de nagyon. Akkor hamar bealszok. Viszont ez hosszabb távon nem életképes megoldás.
Azt hiszem az a baj, hogy nem tudom kikapcsolni az agyam. Folyton pörög valamin, kattognak a fogaskerekek, homokszemek szorulnak bele, kisiklanak a gondolatok. Keserű emlékek jönnek elő, néha álmodozás egy szebb jövőről (jelenről). És mikor végre elalszom, akkor sem hagy nyugodni az agyam. Jönnek az álmok. És ezek is egyre rosszabbak, évről évre. Volt már rá példa, hogy azt álmodtam, hogy a saját családom akar megölni. Ehhez képest az összes ismerősöm közül nekem van a legnormálisabb családom. Vagy a volt barátnők emlékei. Eszembe juttatva, hogy mit csesztem el az életemben, mennyi fájdalmat okoztam. Vagy percekig tartó zuhanások. Én pedig már akkor szédülök a tériszonytól, ha lenézek a cipőmre. És még csak nem is vagyok magas.
Többször riadtam már fel ezekből az álmokból. A legrosszabb, amikor azt álmodom, hogy szeretnék felébredni ezekből az álmokból, de nem tudok. Ilyenkor leizzadva riadok fel. És kezdődik egy újabb óra, mire sikerül visszaaludni. És közben persze az álmokról gondolkodom. Ami azt eredményezi, hogy megint előjönnek.
Nem jó ez így.
Az pedig csak ront a helyzeten, hogy nem tudok elaludni, ha valaki ott van mellettem. Az első barátnőnél még nem volt ilyen gond, aztán egyre rosszabb lett a helyzet. Mostanában volt egy rövid próbálkozásom kapcsolat ügyileg és már egyáltalán nem tudtam elaludni.
Végül is igaza volt az egyik barátnőnek. Én már orvosi eset vagyok.
Végre lomtalanítás van nálunk. Majdnem egy éve várok rá, hogy megszabadulhassak a régi bútoroktól. Tegnap este másfél órán át cipeltem le a "lomokat". Lapra szerelt könyvespolc, sarokasztal, CD tartó rekeszek, elhasznált serpenyők, ferdén álló kormány a géphez, papucsok. 4 forduló, sok testmozgás. Már megszoktam, hogy a lakás különböző pontjain a szekrény és az asztal lapjai vannak a falnak támasztva. Most, hogy lecipeltem őket eszembe jutottak az emlékek. Amikor a szekrényt terveztem. Persze milliméterre pontosan, így túl szűk lett. Aztán 1 nap ráment arra, hogy tesómmal összerakjuk. És milyen csálé lett. Mind1, nekem jó volt. És azonnal tele is lett a CD tartókkal, meg a könyveimmel. Végül tavaly kidobtam a 10-12 éves CD-ket, kiszedtem a tartókat, majd a szekrényt lecseréltem IKEA könyvespolcokra. Most tele vagyok hellyel. Az asztalt még az első barátnőmnél vettem, szintén IKEA. Akkor ketten raktuk össze és ketten szedtük szét, amikor elköltöztem onnan. Össze már egyedül raktam itthon. És tavaly egyedül szedtem szét. Ahogy a bútorokat is egyedül raktam össze, pedig valaki más kedvéért szereztem be. (Mondjuk nem bántam meg a cserét.) Most leginkább a cipeléskor jött volna jól egy segítő. De végül is én akartam megedződni, hát most kaptam egy jó alkalmat. A legfelkavaróbb az volt, amikor a ruhás szekrény aljából előkerült annak a lánynak a papucsa, akivel eddig a legjobban éreztem magam. Pár éve elküldtem neki mindent, ami nálam maradt, ez a papucs kimaradt. Ez most fájt.
Aki olvasta/látta a Gyűrűk urát, az bizonyára emlékszik a trollokra. Aki pedig otthonosan mozog a fantasy világában, az biztosan olvasott róluk. Az angol nyelvterületen a mesebeli hidat, amin a hős át akar kelni, egy troll vigyázza. Csak akkor engedi át, ha megválaszolja 3 kérdését. Tehát a troll egy akadály, amit le kell küzdeni. Valószínáleg innen ered, hogy az interneten a kötözködő személyeket trolloknak hívják. Van aki puszta rosszindulatból csinálja, van aki pedig tényleg annyira zokni agyilag, hogy azt hiszi igaza van. (Tesóm szokta mondogatni: nincs rosszabb, mint amikor hülyeség párosul szorgalommal.) Mostanában egy internetes játékkal múlatom az időmet, aminek van egy pár száz fős magyar rajongó tábora. Mint kezdő csatlakoztam a legismertebb magyar csevegő csatornához, hogy segítséget kapjak, ha szükséges. Rajtam kívül 3-4 kezdő lehet még a csatornán, mindenki más tapasztaltabb. Több éves tapasztalattal. Emberünk - aki szintén kezdő - reklámozta a saját csoportját/klánját, vagy ahogy a játékban hívják: cégét. Csatlakozzunk, mert az jó lesz nekünk. Egyik régi motors rászólt, hogy nem kellene reklámozni, mert ez a csatorna egy másik cégé, meg amúgy sem illik. Van rá fórum. Erre emberünk elkezdi osztani az észt ("mi az, hogy kisajátítják a csatornát?!"). Kb. 1 órán át veszekedett emberünk másik 25 emberrel. Én ekkor blokkoltam az írásait, mert egyszerűen idióta. Azt hiszem utánam többen is megtették ezt, mert pár percre rá már nem olvastam olyan bejegyzést, ami rá vonatkozott volna. A legsűrűbben használt replikája az volt, hogy "ha nincs érdembeli hozzászólásod, akkor pofa be". Amikor szóltam neki, hogy tulajdonképpen neki sincs érdembeli hozzászólása, akkor rám förmedt, hogy "nem is tudom miről szól a vita!". Dehogynem fiacskám, olvasom a csatornát. Válasza: "de akkor sem tudom". Jaaaa, ha Ő azt mondja, akkor biztos így van. Ekkor blokkoltam IQ bajnokunkat.
A pénteki kocogás alkalmával a Duna a Margitszigeten az alsó lépcsőket teljesen ellepte, a víz egy szinten volt a lenti töltéssel. Vasárnapra szinte a szigettel egy vonalban volt már a víz szintje, a Margit híd alatt már be is tört a szigetre. 2 nap alatt jó pár métert emelkedett.
Pénteken (3 napja) belépve az irodába úgy éreztem, hogy káprázik a szemem. Apró fekete pontok rohangáltak a szemem előtt - biztos a munkahelyi légkör. Az asztalomhoz közelebb lépve fedeztem fel, hogy ezek valóban ott rohangálnak. Hangyák. Rengeteg. Az volt igazán szép a dologban, hogy csütörtökön fújták körbe rovarírtóval a szobákat... A délelőttöm azzal ment el, hogy hangyákat vadásztam. ("Unatkozol? Szedjél hangyát...") Az egyik bátor versenyzőt a fülemről söpörtem le. Telefonálás a gondnokságnak, panaszkodva, hogy ez így nem vicces. Válasz: várjunk hétfőig... Mennyit is fizetünk ezért a hozzáállásért? Egyik munkatárs lement hangyaírtót venni, azokkal kidíszítettük a helyiségeket. Persze a hangya sem hülye: elkerülték a szert.
Ma hétfő van, egyelőre hangya mentes övezet. Pénteken még azzal fárasztottam az egyetlen munkatársat, aki megértheti a poént: ha túl sok bugot találok a programomban, akkor átülök egy hangya mentes szobába. Néha hiányzik valaki, aki megértené a munkám... (pl. a hangyák írtása a debuggolás)
Utolsó kommentek