Kedves Taplóm

Végre lomtalanítás van nálunk. Majdnem egy éve várok rá, hogy megszabadulhassak a régi bútoroktól.
Tegnap este másfél órán át cipeltem le a "lomokat". Lapra szerelt könyvespolc, sarokasztal, CD tartó rekeszek, elhasznált serpenyők, ferdén álló kormány a géphez, papucsok. 4 forduló, sok testmozgás.
Már megszoktam, hogy a lakás különböző pontjain a szekrény és az asztal lapjai vannak a falnak támasztva. Most, hogy lecipeltem őket eszembe jutottak az emlékek. Amikor a szekrényt terveztem. Persze milliméterre pontosan, így túl szűk lett. Aztán 1 nap ráment arra, hogy tesómmal összerakjuk. És milyen csálé lett. Mind1, nekem jó volt. És azonnal tele is lett a CD tartókkal, meg a könyveimmel. Végül tavaly kidobtam a 10-12 éves CD-ket, kiszedtem a tartókat, majd a szekrényt lecseréltem IKEA könyvespolcokra. Most tele vagyok hellyel.
Az asztalt még az első barátnőmnél vettem, szintén IKEA. Akkor ketten raktuk össze és ketten szedtük szét, amikor elköltöztem onnan. Össze már egyedül raktam itthon. És tavaly egyedül szedtem szét. Ahogy a bútorokat is egyedül raktam össze, pedig valaki más kedvéért szereztem be. (Mondjuk nem bántam meg a cserét.)
Most leginkább a cipeléskor jött volna jól egy segítő. De végül is én akartam megedződni, hát most kaptam egy jó alkalmat.
A legfelkavaróbb az volt, amikor a ruhás szekrény aljából előkerült annak a lánynak a papucsa, akivel eddig a legjobban éreztem magam. Pár éve elküldtem neki mindent, ami nálam maradt, ez a papucs kimaradt. Ez most fájt.