Kedves Taplóm

Hétfő

Az egész a taxirendeléssel kezdődött. Pont aznap kezdődött a gyorsforgalmi út felújítása. Így aztán arra készültem, hogy az út iszonyat sokáig fog tartani. Emiatt pedig jó koránra rendeltem taxit - előre.
Eljött az időpont, amikor le kellett cihelődni az irodaház aulájába. Két oldalon is van (üveg)ajtó lent, ezért láttam mindkét bejáratot. A megbeszélt időpontban ott álltam teljes harci díszben, de taxi sehol. Eltelik 5 perc, a portás már furcsán néz rám. Eltelik még 5 perc, a portás már rám se néz. Eltelik újabb 5 perc, látom, hogy az általam választott taxitársaság egyik autója elhajt az egyik bejárat előtt. Felkapom a csomagom, szaladok ki. A taxi valamiért nem a járda mellett, hanem a belső sávban (tilosban) parkolt le. Odamegyek, bekopogok az ablakon. Megkérdezem, hogy rám vár-e. Nem, Ő nem vár senkire, csak ott áll... Aha. Elmagyarázom neki, hogy a társaságuktól várok egy járművet. Azt válaszolja, hogy szívesen segítene, de akkor lebuktatja a kollégát, és akkor a kolléga büntetést kap. (Én meg lekésem a gépem...) Ok, hagyjuk.
Visszasétáltam az aulába, a portás megint megnézett magának. Felhívtam a taxisokat, hogy most már 20 perce várok és ... hopp, bocsánat, most ott húzott el egy taxijuk. A diszpécser mondja, hogy egy ezüst akármit kell keresni. (Elfelejtettem a márkát.) Nagyszerű, az volt az, de elhajtott az egyik bejárat előtt. Forgolódok lent egy picit, erre elhajt a másik bejárat előtt is. Körbe ment... Felkapom a csomagom és futás közben magyarázom a diszpécsernek, hogy állítsa meg a taxit, mert be akarok szállni. Megállította. Az épület másik végében...
Az út felújításából semmit nem tapasztaltam, nem volt dugó sehol. Így a 20 perccel későbbi indulás ellenére is jó 1 órával korábban értem ki. Na nem baj, 2 könyv is volt nálam, meg a roppant okos telefonom tele játékkal.
Check-in. Most már felkészülten álltam a pulthoz, volt nálam útlevél. Csomagot szeretném feladni? Háááát, ha nem kell, akkor nem. Ok, mérjük le. Rendben, ezt fel lehet vinni. Juhé. Börőnddel és hátizsákkal irány a biztonsági kapu. Sorban állás, majd cuccok lepakolása a műanyag tálakba. Át a fémdetektoron, notebook a zsákba, öv a helyére... Hol a bőröndöm??? Biztonsági szolgálatos néni kérdezi, hogy az előtte lévő bőrönd az enyém? Az. Kinyitnám? Ki. Merthogy Ő egy neszeszert keresne benne... Óóóóó, hogy az a ****. Elfelejtettem, hogy miért adom fel mindig a bőröndöm. Tele van tisztálkodó szerrel és több, mint a megengedett mennyiség. Esetleg visszamehetek feladni. Jó, tegyük azt. Cuccot fel, vissza a check-in pultokhoz, magyarázkodás (elsütöttem azt a gyenge poént, hogy annak ellenére nem szerette a hölgy a tusfürdőmet, hogy AXE), majd 1 bőrönddel kevesebbel vissza a biztonsági átjáróhoz. Persze, mivel elhagytam a területet, újra átvilágítanak. (De legalább sorba nem kellett állni.)
Leültem a megfelelő kapuhoz, elővettem a könyvem, majd olvastam. Kis idő múlva leült mellém egy idős, nem túl ápolt idős pár, a nőnek ráadásul valami baja is volt, mert nem tudott beszélni, furán tartotta magát. Nem százas... Ott csoszogott ide-oda, miközben vártunk, néha nyüszített, néha meg majdnem eldőlt. Egyszer bele akart ülni az ölembe, de a bácsi megakadályozta. A kiszolgáló személyzet is feszülten figyelte, hogy mi lesz ebből. De amikor szólítottak minket a kapuhoz, akkor elmentek máshova.
Maga az út nem volt érdekes, csak fájdalmas.
Párizsban aztán egy gyönyörű nő várt minket kint az aszfalton. Már dörzsöltem a kezem, hogy itt milyen jó nők lesznek. De végül egyáltalán nem voltak szépek a francia nők. (Ezt már írtam.) Reptéri buszra szálltunk, majd elvittek a terminálhoz. Ott egy másik nő kinyitotta nekünk az ajtót, aztán menjen mindenki, amerre lát. Az elől haladók (pl. én) azonnal el is akadt, mert sehol semmi jelzés nem volt. Merre menjünk? Végül az egyik utas megtalálta a kijáratot és végre bejutottunk a reptérre. (Egy mozgólépcsőn kellett felmenni.) Ott aztán forgolódtam pár percet, mire megtaláltam, hogy a bőröndömet hol fogom tudni majd átvenni. Laza 30 percet kellett várni a csomagunkra. Én elővettem a könyvem és úgy belemerültem, hogy a csomagom ment már egy kört, mire észbe kaptam és levettem. Egy biztonsági őr már ott téblábolt körülöttem a végére. Még tetéztem azzal, hogy belenéztem a bőröndömbe, mert hirtelen nem voltam biztos a dolgomban. De onnan már könnyen kijutottam a taxikhoz.
Volt egy hosszabb sor, akik várakoztak. Én is kaptam taxit idővel, köszöntem jó hangosan és angolul. Fütyi persze nem beszélni idegen nyelv. De jó. Mutatom neki a cetlimet amin rajta a cím. A városrészt felismerte, a hotelt nem. (Ok, Párizs elég nagy.) Magyaráz nekem franciául, én nézek okosan, majd mutatom neki megint a papírt. Hotel Kyriad? Az. Ok. Elindulunk. Több, mint egy órás volt az út, de nem szóltunk egymáshoz. Óriási a forgalom arrafelé, olyan kereszteződések vannak, hogy át sem láttam ki merről merre. Végül egy extra fordulóval megérkeztünk. (A GPS-t nem használta a szentem...) Mondom neki "invoice?". (Számla?) He? - kérdezi értelmesen. "Bill?" (blokk) He? - perfekt angol. Visszakérdez: "Ticket?" (jegy) Minek nekem jegy? Mind1, adjad. Adta. Csomagot kipakoltam, és miután fizettem már Ő is lelkesen mondogatta, hogy "Thank you". Sokra megyek veled is.
A recepción pont az a cseh srác jelentkezett be akinél Prágában voltam. Legalább tudtam, hogy jó helyre hoztak. Váltottunk pár szót (legalább valaki beszél angolul), majd én is elkezdtem bejelentkezni. Recepciós kérdezi a nevem. Megmondom. Őőőő, esetleg ha le tudnám írni. Ok, de csak mert ilyen jó kedvemben találtál. Leírom. Próbálja kiejteni. Ne erőltesd inkább... Bepötyögi a gépbe, majd ráncolja a szemöldökét. Hozzám fordul és felteszi a keresztkérdést: két ilyen nevű személy szeretne nálunk szobát foglalni? Körülnézek, de csak én állok ott. Nem, csak én vagyok ilyen nevű. Miért? Hát tetszik tudni - válaszolja - itt van egy ugyanilyen nevű úr Törökországból és Magyarországról. Pislogtam kettőt, majd mondtam neki, hogy a török biztos egy hiba, mivel nekem ősi magyar nevem van és kétlem, hogy ezt a törökök használnák. Ok, akkor az ön szobája a 411 lesz. Yay!
Lifttel felmentem a negyedikre. Kiszállok, majd azonnal valami ócska amerikai film jutott eszembe, mert a folyosók pont úgy néztek ki, mint a lepukkant amerikai bérházak. Nem jó ómen. Megtaláltam az ajtót, kis szerencsétlenkedés után benyitok. Szűk előszoba, apró szoba (még nekem is oldalazva kellett benne közlekednem, pedig nem vagyok széles), WC. A fürdő elmegy, de a ruhaszekrény (ami beépített) iszonyat büdös. Na nem baj, csak aludni akarok itt.
Kicsomagolok, előveszem a neszeszert. Kinyitom és kiömlik belőle valami illatos ragacs. A biztonsági szolgálatos néni nem zárta vissza jól és kifolyt a tusfürdő. Éljen!
Keressünk internetet. Prágában volt erre egy kábel a falban. Itt wifi van. A brossúrában benne van, hogy miként működik. Csak épp jelerősség nincs. (Utólag kiderült, hogy a jeladó antenna a földszinten van...) Fél órát kínlódtam, mire bejött egy bejelentkező oldal. Szobaszám, név? Megadom, de nem megy. Megadtam a nevem magyar és angol sorrenddel is, de nem nyert. Hirtelen nagyon elfáradtam, így zuhanyozás után bedőltem az ágyba.

Kedd

Hét órától lehet reggelizni menni, hát felkeltem fél hétkor. Zuhany, öltözés, le az étterembe. Reggelizés, majd vissza a szobába. Még van 2 órám... Átöltözés, alvás.
Csörög megint az órám, indulni kell a gyárba. Felöltöztem, felkaptam a hátizsákom, benne a notebookkal. Majd bent netezek. A kinyomtatott térképet előkapartam, majd nekivágtam annak a 1.5 kilométernek, ami elválasztotta a hotelt a gyártól. A hotel utcáján végig, ott egy körforgalom második kijáratán tovább, majd a harmadik utcába be. Sikerült a másodikba bemennem, de az utcatábláknak hála még időben kifaroltam. A gyár bejáratán ott a logónk, ajtón felirat: nyomd meg a csnegőt. Egy kreol bőrű nő is pont akkor akart bemenni, de felismertük mindketten, hogy nem egy nemzetből valók vagyunk, így csak hümmögtünk. És nyomkodtuk a gombot. Hiába, mert az ajtó nem tárult. Gondolkodtam, hogy esetleg elsütöm a "Szezám tárulj!" parancsot, de végül maradtunk a gombnál. Végül jött 3 benszülött és beengedett. Mire bejutottunk, addigra a recepciós csaj is már visszaért a helyére... Mint kiderült, a kreol bőrű nő is a találkozóra jött - Tunéziából.
Az előadó terem előtt már álltak néhányan és egy asztalon ki voltak rakva kitűzők a nevekkel. Kerestem a sajátom, de nem láttam. Kérdezték, hogy ki vagyok. Mondom, a nevem és, hogy magyar vagyok (nem túrista). Megtaláltam a török változatom, de közben egy brit nő megtalálta a megfelelőt. Szóltam nekik is, hogy a török biztos nem jó, majd jól szíven szúrtam magam a kitűzővel és beültem az előadóba. Adtak egy papírt, amin leírták, hogy ott hogyan érem el a wifi hálót. Ami a két nap alatt egyszer nem működött...
Az emberek szállingóztak, a cseh fickó leült mellém, aztán elkezdőtött az előadás. Beszéltek erről-arról, a megemlített termékekből szinte semmit nem ismertem. Mint kiderült, a többi országban már ezeket forgalmazzák évek óta. (Sikeresen.) Aha. Jó tudni.
Körülnéztem, hogy milyen nők vannak, de két lányt leszámítva csak idősebbek voltak ott. Az egyikük francia irodista, a másik pedig az orosz maffia delegált.
Ebéd. Mivel a tervezett időkkel elcsúsztunk, ezért sietni kellett. De persze nem volt elég hely. Azért betoltuk amit adtak, majd még kicsit tébláboltunk. Odajött egy helyi vezető, keresve az új arcokat. Mint amilyen én is voltam. Kezet ráztunk, majd elmesélte, hogy a nevem alapján nőnek hittek. Megdörzsöltem a borostás állam, majd biztosítottam, hogy reggel még pasinak néztem ki. (Aki nem tudja a nevem, az most csodálkozhat, de végülis volt valami ráció abban amit mondtak.)
Délután volt csapatmunka, kis csoportokban ki kellett tölteni egy táblázatot az országaink gyógyszer árazási szokásairól és az abban részt vevő hivatalokról, vagy abba beleszóló csoportosulásokról. Roppant felkészülten lövésem sem volt ezekről... Azt viszont megállapítottam, hogy a görög nő furcsán beszél angolul. Mindent ZS-vel ejtett.
A nap végén bejelntették, hogy közös vacsorára hivatalos mindenki. Már épp gondolkodtam, hogy mire vadásszak este... A vacsoránál a cseh sráccal, a román kollégával, a román direkt marketinges kollégával és egy francia mukival ültem egy asztalnál. Sőt, még a cég tulajdonosával is kezet ráztam kétszer. (Utólag mondták meg, hogy ki volt az...) A vacsora jó volt, sajttal töltött palacsinta, majd hal és végül fagyi meg csokival töltött piskóta volt. A francia bor nem volt túl erős, de azért a beszélgetést előre lendítette. A francia muki az egyk előadó volt és bár az előadása elég monoton volt (csak felolvasta a kivetítőn látható dolgokat), asztaltársaságnak azért már jobb volt.
A hotelbe este fél tizenegykor indultunk vissza. Mivel még a vacsora előtt megkérdeztem a recepción, hogy hogyan kell a netet elérni, így még szöszöltem vele picit. (Működött is, írtam bejegyzést is.)

Szerda

Reggel összepakoltam, majd kijelentkeztem. A net ekkor már nem ment... Eltoltam a bőröndömet a gyárig, félúton találkoztam a dán kolleginával. Neki is fura akcentusa volt, de azért jót beszélgettünk.
Az én pozíciómban lévőknek ez volt a második és egyben utolsó napjuk, de a Direkt Marketinges embereknek az első. Így majdnem kétszer annyian voltunk. Internet ugyanúgy nem volt, az előadások pedig egy kivételével ugyanúgy nem voltak számomra érdekesek. Azért hősiesen ébren maradtam.
Ebédre halat ettem (éljen a változatosság), majd mindenki rászállt a török srác gépére, mert az volt az egyetlen, ami a hozott hálózati kábellel ki tudott menni az internetre. És mivel épp sztrájkoltak a franciák (nyugdíjreform ellen - meg is bukott), ezért izgultunk, hogy menni fognak-e a gépek. (Blokádot állítottak a benzinkutakat kiszolgáló tárolók elé és néhány járatot emiatt töröltek, illetve benzin sem volt minden kútnál.)
Aztán jött egy újabb csoportfoglalkozás, ahol a két törökkel (az említett srác, illetve egy Direkt Marketinges lány), a két tunéziaival (akivel kedden hümmögtünk és a munkatársa) és egy spanyol úrral kerültem egy csoportba. A török lánnyal elég hamar egy hullámhosszra kerültünk - annak ellenére, hogy először nem akadt meg rajta a szemem, a személyisége és a nevetése hamar levett a lábamról. Ekkor kicsit sajnáltam, hogy nekem aznap haza kellett mennem.
Végül elérkezett a nap vége, én voltam az utolsó akiért taxi jött. Ez legalább időre, bár a nevemet rosszul diktálták be, így a taxis is egy nőre számított. (Egy betűt elírtak, így én is női névnek néztem volna.) De Ő legalább értett angolul és így az útlevelem bemutatásával igazolhattam magam. (Nem kérte, csak ez tűnt a legjobb megoldásnak számomra.)
A reptéren vettem egy drága szendvicset, majd felszálltam a gépre és hazajöttem. Itthon taxiba szálltam és éjfélre már otthon is voltam.

Ez volt hát a nagy út. Az egyetlen haszna az volt, hogy a sok ismeretlen névhez sikerült embereket kapcsolni és így már nem formátlan idegenekkel levelezek, hanem emberi lényekkel.