Öcsémmel mindig is jó kapcsolatom volt. Akkor is, amikor már mindketten dolgoztunk és nem találkoztunk olyan sűrűn. (Régebben minden hétvégén.) (Annak ellenére nem találkozunk sűrűn, hogy 15 percnyire lakunk egymástól.) A munkáról sokat nem tudtunk beszélni, mert más munkakörben, más munkamorálú cégnél dolgoztunk. Aztán, ahogy azt már írtam, szinte egyszerre lettünk főnik.
Most megint van miről beszélni. A legtöbbször felemlegetett téma a szélmalomharc. Amikor teljesen feleslegesen tépjük a szánkat; amikor olyan dolgokat kell megcsinálnunk, amiről tudjuk, hogy hülyeség és máshogy kellene csinálni. Csak épp a főnökeink olyan buták, hogy ésszel nem lehet Őket meggyőzni. Nem értik meg.
Ez pedig nagyon fárasztó tud lenni. Van az a vicc, miszerint a Föld népességének összesített IQ-ja állandó - csak épp egyre többen vagyunk. Néha már nem tudok erre viccként tekinteni.
Minden nap olvasom a Dilbert képregényt. Amikor a nagyvezírasszony idejött, akkor fellélegeztem, hogy végre nem a képregényben megénekelt idiótaságok történnek a cégnél. Pár hónapja azon vettem észre magam, hogy a napi Dilbert után pontosan ráismertem (megint) a gyárra. Ijesztő, amikor a karikatúra maga a valóság.
Nem csodálom, hogy újra hullik a hajam és ráadásként még őszül is. Irigylem öcsémet, aki sokkal jobban bírja ezt a nyomást. (Ahogy a barátnőjétől hallottam, öcsém átment genyóba a munkahelyén. Most ott épp pislognak, hogy mennyire megváltozott. :D ) "Amibe nem halsz bele, attól erősebb leszel." Csakhogy én is ugyanolyan seggfej leszek, mint a főnökök. Akarom én ezt?!
Maradok tisztelettel,
Don Quijote de la Mancha
Utolsó kommentek