Kedves Taplóm

Tisztelt publikum, kedves érdeklődők, vérre és mások kínjaira vágyakozók! Újra regisztráltam magam egyik csodálatos párkereső oldalunkon.

Magamat ismerve nem fogom sokáig bírni (nem ez az első eset, hogy ebbe belevágok), de legalább mókás lesz. Sajnos csak külső szemlélőként, de a közönségért bármit...

Így én is rendszeresen reggeliznék...

Az egész egy kérdéssel kezdődött. "A védekezés ... ?" Mire a megnyugtató válasz: "Bízz bennem!" A kedves olvasó talán kitalálta már, hogy a kérdést anyám tette fel, a választ apám adta. És mivel itt vagyok, arra is rájöhet az olvasó, hogy mi lett az eredmény.
Azonban, ha jobban belegondolok, talán nem is itt kezdődött minden. Elvégre ide is el kellett jutni. Sok-sok "Szeretlek", "Te vagy az igazi" és hasonló hangzott el a fenti kérdés előtt. Ezeknek mi lett az eredménye? A kérdés után pár héttel elváltak szüleim útjai.
Persze itt nincs vége a történetnek. Anyámnak például többször is elismételték, hogy nem kell aggódnia, nem fog fájni a szülés. Először csak üvöltött, később sírt, végül már könyörgött, hogy vége legyen. Képzelem hányszor fordult meg a fejében, hogy megéri-e ez az egész?
És én mikor találkoztam az első kegyes hazugsággal? Rögtön a világrajövetel után. Nem is akárhogy, hiszen pont szülőanyám szájából hallottam. "Cs-ssss, nincs semmi baj, minden rendben lesz..." Minden rendben lesz? Persze.
Azért engem sem kellett félteni a lódítások terén. Amikor kis porbafingóként, ártatlan képpel magyaráztam anyámnak, hogy nem én törtem össze a TV-t. Közben persze a kalapácsot elfelejtettem letenni a kezemből. Vagy amikor kezemet a szívemre téve esküdtem, hogy nem én ettem meg a csokit. Épp csak a számat nem töröltem le, így elég szembetűnő volt a valóság.
Később aztán olyan klasszikusok is előkerültek, mint a "Tanár úr, én készültem!", vagy a "Persze, este tízre itthon leszek!". Az olyanokról meg ne is essék szó, mint a "Nem, természetesen nem ittam semmit! *hukk*" és társai.
Idővel aztán egyre többet foglalkoztam a lányokkal és így egyre szemérmetlenebbül ömlött belőlem a szenny. Elvégre valahogy be kell férközni azokba a bugyikba, nem? Hányszor mondtam látszólag őszintén ugyanazokat a szavakat, amikkel apám is meggyőzte anyámat. Az egyedüli különbség annyi volt, hogy tanulva az Ő hibájukból, én tényleg odafigyeltem a védekezésre. Így komolyabb problémák nélkül jött el a felnőtt kor. (Persze a vizsgákon alakított szereplésemért is megérdemeltem volna egy Oscar díjat. Sikerült úgy átvernem a tanárokat, hogy adtak egy diplomát.)
Újabb maszkok kerültek az arcomra. A munkahelyen meg kellett játszani, hogy mindenkivel jóban vagyok, miközben persze hallgattuk egymást, ahogy az épp nem jelenlévőket szapuljuk. A hivatalokban a türelem álarcát öltöttem magamra, miközben arról fantáziáltam, hogy gépkarabéllyal lövöm ripityára a helyet. Az ártatlanság és megbánás leplét terítettem magamra minden egyes BKV ellenőrzés alkalmával.
A nőknek pedig a megértő, lovagias úriember szerepet játszottam. Sajnos az iskolaidejük alatt azt az egyet megtanulták, hogy ne higgyenek a pasiknak. De, mint azt tudjuk, borban az igazság, így ha eléggé leitattam Őket, akkor máris elhitték az előadásom.
De mindezt nem tudtam volna megtenni, ha nem ugyanezt láttam volna magam körül. Hiszen elkúrtuk - nem kicsit, nagyon. Vagy épp hittünk a meséknek, melyben egy ember (ön)feláldozásával az egész emberiséget megmenthetjük. Elhittük, hogy lesz négyes metrónk és elhittük, hogy szükségünk van arra a kütyüre, amit az a széles mosolyú fickó ajnároz a TV-ben.
Egyszer egy ember azt mondta, hogy színház az egész világ, színész benne minden férfi és nő. Talán ez az egyetlen valódi igazság.

A moly.hu oldalán zajlott le nem olyan régen egy novellaíró-pályázat, aminek a témája a hazugság volt. Nem neveztem be, ezt a szösszenetet csak pár napja forgatom a fejemben. A beküldött pályaművekből is csak egyet olvastam el, mert annak ismerem a szerzőjét. Viszont elolvastam az egyik zsűritag általános kritikáját a művekről. Gondoltam, majd ennek megfelelően fogok írni, de most újraolvasva a kritikát, rájöttem, hogy nem sikerült. Ez is csak egy "fogalmazás", nincs története és a vége össze van csapva. Ezért, ha lesz hozzá hangulatom (eh, zab), talán még csiszolok rajta. Szóval ez most csak egy üvegfiók. Fióknak írt mű, de mások is láthatják.
Akiben pedig felmerült a kérdés, hogy a történet mennyire kitaláció... Eléggé. Akinek van szerencsétlensége ismerni, az tudja/sejti, hogy mik mögött vannak valós "élmények", akinek meg van szerencséje nem ismerni, azok intézzék el egy legyintéssel.
Igazából azért írtam, mert a kritika olvasása közben elgondolkodtam a "hazugság egy olyan tág téma, amely mindazonáltal első gondolatra a megcsalást, megcsalatást idézi fel az emberben" tételen. Elsőre nekem is ez ugrott volna be és érdekes kihívásnak véltem, hogy másról (is) írjak. (Mint azt épp most ismertem el, én is csak utólag voltam okos.)
Meg különben is. Ez itten az én blogom, szóval fityiszt mindenkinek - olvasod, nem olvasod, nem kapsz mást. :-P

Hétfő

Az egész a taxirendeléssel kezdődött. Pont aznap kezdődött a gyorsforgalmi út felújítása. Így aztán arra készültem, hogy az út iszonyat sokáig fog tartani. Emiatt pedig jó koránra rendeltem taxit - előre.
Eljött az időpont, amikor le kellett cihelődni az irodaház aulájába. Két oldalon is van (üveg)ajtó lent, ezért láttam mindkét bejáratot. A megbeszélt időpontban ott álltam teljes harci díszben, de taxi sehol. Eltelik 5 perc, a portás már furcsán néz rám. Eltelik még 5 perc, a portás már rám se néz. Eltelik újabb 5 perc, látom, hogy az általam választott taxitársaság egyik autója elhajt az egyik bejárat előtt. Felkapom a csomagom, szaladok ki. A taxi valamiért nem a járda mellett, hanem a belső sávban (tilosban) parkolt le. Odamegyek, bekopogok az ablakon. Megkérdezem, hogy rám vár-e. Nem, Ő nem vár senkire, csak ott áll... Aha. Elmagyarázom neki, hogy a társaságuktól várok egy járművet. Azt válaszolja, hogy szívesen segítene, de akkor lebuktatja a kollégát, és akkor a kolléga büntetést kap. (Én meg lekésem a gépem...) Ok, hagyjuk.
Visszasétáltam az aulába, a portás megint megnézett magának. Felhívtam a taxisokat, hogy most már 20 perce várok és ... hopp, bocsánat, most ott húzott el egy taxijuk. A diszpécser mondja, hogy egy ezüst akármit kell keresni. (Elfelejtettem a márkát.) Nagyszerű, az volt az, de elhajtott az egyik bejárat előtt. Forgolódok lent egy picit, erre elhajt a másik bejárat előtt is. Körbe ment... Felkapom a csomagom és futás közben magyarázom a diszpécsernek, hogy állítsa meg a taxit, mert be akarok szállni. Megállította. Az épület másik végében...
Az út felújításából semmit nem tapasztaltam, nem volt dugó sehol. Így a 20 perccel későbbi indulás ellenére is jó 1 órával korábban értem ki. Na nem baj, 2 könyv is volt nálam, meg a roppant okos telefonom tele játékkal.
Check-in. Most már felkészülten álltam a pulthoz, volt nálam útlevél. Csomagot szeretném feladni? Háááát, ha nem kell, akkor nem. Ok, mérjük le. Rendben, ezt fel lehet vinni. Juhé. Börőnddel és hátizsákkal irány a biztonsági kapu. Sorban állás, majd cuccok lepakolása a műanyag tálakba. Át a fémdetektoron, notebook a zsákba, öv a helyére... Hol a bőröndöm??? Biztonsági szolgálatos néni kérdezi, hogy az előtte lévő bőrönd az enyém? Az. Kinyitnám? Ki. Merthogy Ő egy neszeszert keresne benne... Óóóóó, hogy az a ****. Elfelejtettem, hogy miért adom fel mindig a bőröndöm. Tele van tisztálkodó szerrel és több, mint a megengedett mennyiség. Esetleg visszamehetek feladni. Jó, tegyük azt. Cuccot fel, vissza a check-in pultokhoz, magyarázkodás (elsütöttem azt a gyenge poént, hogy annak ellenére nem szerette a hölgy a tusfürdőmet, hogy AXE), majd 1 bőrönddel kevesebbel vissza a biztonsági átjáróhoz. Persze, mivel elhagytam a területet, újra átvilágítanak. (De legalább sorba nem kellett állni.)
Leültem a megfelelő kapuhoz, elővettem a könyvem, majd olvastam. Kis idő múlva leült mellém egy idős, nem túl ápolt idős pár, a nőnek ráadásul valami baja is volt, mert nem tudott beszélni, furán tartotta magát. Nem százas... Ott csoszogott ide-oda, miközben vártunk, néha nyüszített, néha meg majdnem eldőlt. Egyszer bele akart ülni az ölembe, de a bácsi megakadályozta. A kiszolgáló személyzet is feszülten figyelte, hogy mi lesz ebből. De amikor szólítottak minket a kapuhoz, akkor elmentek máshova.
Maga az út nem volt érdekes, csak fájdalmas.
Párizsban aztán egy gyönyörű nő várt minket kint az aszfalton. Már dörzsöltem a kezem, hogy itt milyen jó nők lesznek. De végül egyáltalán nem voltak szépek a francia nők. (Ezt már írtam.) Reptéri buszra szálltunk, majd elvittek a terminálhoz. Ott egy másik nő kinyitotta nekünk az ajtót, aztán menjen mindenki, amerre lát. Az elől haladók (pl. én) azonnal el is akadt, mert sehol semmi jelzés nem volt. Merre menjünk? Végül az egyik utas megtalálta a kijáratot és végre bejutottunk a reptérre. (Egy mozgólépcsőn kellett felmenni.) Ott aztán forgolódtam pár percet, mire megtaláltam, hogy a bőröndömet hol fogom tudni majd átvenni. Laza 30 percet kellett várni a csomagunkra. Én elővettem a könyvem és úgy belemerültem, hogy a csomagom ment már egy kört, mire észbe kaptam és levettem. Egy biztonsági őr már ott téblábolt körülöttem a végére. Még tetéztem azzal, hogy belenéztem a bőröndömbe, mert hirtelen nem voltam biztos a dolgomban. De onnan már könnyen kijutottam a taxikhoz.
Volt egy hosszabb sor, akik várakoztak. Én is kaptam taxit idővel, köszöntem jó hangosan és angolul. Fütyi persze nem beszélni idegen nyelv. De jó. Mutatom neki a cetlimet amin rajta a cím. A városrészt felismerte, a hotelt nem. (Ok, Párizs elég nagy.) Magyaráz nekem franciául, én nézek okosan, majd mutatom neki megint a papírt. Hotel Kyriad? Az. Ok. Elindulunk. Több, mint egy órás volt az út, de nem szóltunk egymáshoz. Óriási a forgalom arrafelé, olyan kereszteződések vannak, hogy át sem láttam ki merről merre. Végül egy extra fordulóval megérkeztünk. (A GPS-t nem használta a szentem...) Mondom neki "invoice?". (Számla?) He? - kérdezi értelmesen. "Bill?" (blokk) He? - perfekt angol. Visszakérdez: "Ticket?" (jegy) Minek nekem jegy? Mind1, adjad. Adta. Csomagot kipakoltam, és miután fizettem már Ő is lelkesen mondogatta, hogy "Thank you". Sokra megyek veled is.
A recepción pont az a cseh srác jelentkezett be akinél Prágában voltam. Legalább tudtam, hogy jó helyre hoztak. Váltottunk pár szót (legalább valaki beszél angolul), majd én is elkezdtem bejelentkezni. Recepciós kérdezi a nevem. Megmondom. Őőőő, esetleg ha le tudnám írni. Ok, de csak mert ilyen jó kedvemben találtál. Leírom. Próbálja kiejteni. Ne erőltesd inkább... Bepötyögi a gépbe, majd ráncolja a szemöldökét. Hozzám fordul és felteszi a keresztkérdést: két ilyen nevű személy szeretne nálunk szobát foglalni? Körülnézek, de csak én állok ott. Nem, csak én vagyok ilyen nevű. Miért? Hát tetszik tudni - válaszolja - itt van egy ugyanilyen nevű úr Törökországból és Magyarországról. Pislogtam kettőt, majd mondtam neki, hogy a török biztos egy hiba, mivel nekem ősi magyar nevem van és kétlem, hogy ezt a törökök használnák. Ok, akkor az ön szobája a 411 lesz. Yay!
Lifttel felmentem a negyedikre. Kiszállok, majd azonnal valami ócska amerikai film jutott eszembe, mert a folyosók pont úgy néztek ki, mint a lepukkant amerikai bérházak. Nem jó ómen. Megtaláltam az ajtót, kis szerencsétlenkedés után benyitok. Szűk előszoba, apró szoba (még nekem is oldalazva kellett benne közlekednem, pedig nem vagyok széles), WC. A fürdő elmegy, de a ruhaszekrény (ami beépített) iszonyat büdös. Na nem baj, csak aludni akarok itt.
Kicsomagolok, előveszem a neszeszert. Kinyitom és kiömlik belőle valami illatos ragacs. A biztonsági szolgálatos néni nem zárta vissza jól és kifolyt a tusfürdő. Éljen!
Keressünk internetet. Prágában volt erre egy kábel a falban. Itt wifi van. A brossúrában benne van, hogy miként működik. Csak épp jelerősség nincs. (Utólag kiderült, hogy a jeladó antenna a földszinten van...) Fél órát kínlódtam, mire bejött egy bejelentkező oldal. Szobaszám, név? Megadom, de nem megy. Megadtam a nevem magyar és angol sorrenddel is, de nem nyert. Hirtelen nagyon elfáradtam, így zuhanyozás után bedőltem az ágyba.

Kedd

Hét órától lehet reggelizni menni, hát felkeltem fél hétkor. Zuhany, öltözés, le az étterembe. Reggelizés, majd vissza a szobába. Még van 2 órám... Átöltözés, alvás.
Csörög megint az órám, indulni kell a gyárba. Felöltöztem, felkaptam a hátizsákom, benne a notebookkal. Majd bent netezek. A kinyomtatott térképet előkapartam, majd nekivágtam annak a 1.5 kilométernek, ami elválasztotta a hotelt a gyártól. A hotel utcáján végig, ott egy körforgalom második kijáratán tovább, majd a harmadik utcába be. Sikerült a másodikba bemennem, de az utcatábláknak hála még időben kifaroltam. A gyár bejáratán ott a logónk, ajtón felirat: nyomd meg a csnegőt. Egy kreol bőrű nő is pont akkor akart bemenni, de felismertük mindketten, hogy nem egy nemzetből valók vagyunk, így csak hümmögtünk. És nyomkodtuk a gombot. Hiába, mert az ajtó nem tárult. Gondolkodtam, hogy esetleg elsütöm a "Szezám tárulj!" parancsot, de végül maradtunk a gombnál. Végül jött 3 benszülött és beengedett. Mire bejutottunk, addigra a recepciós csaj is már visszaért a helyére... Mint kiderült, a kreol bőrű nő is a találkozóra jött - Tunéziából.
Az előadó terem előtt már álltak néhányan és egy asztalon ki voltak rakva kitűzők a nevekkel. Kerestem a sajátom, de nem láttam. Kérdezték, hogy ki vagyok. Mondom, a nevem és, hogy magyar vagyok (nem túrista). Megtaláltam a török változatom, de közben egy brit nő megtalálta a megfelelőt. Szóltam nekik is, hogy a török biztos nem jó, majd jól szíven szúrtam magam a kitűzővel és beültem az előadóba. Adtak egy papírt, amin leírták, hogy ott hogyan érem el a wifi hálót. Ami a két nap alatt egyszer nem működött...
Az emberek szállingóztak, a cseh fickó leült mellém, aztán elkezdőtött az előadás. Beszéltek erről-arról, a megemlített termékekből szinte semmit nem ismertem. Mint kiderült, a többi országban már ezeket forgalmazzák évek óta. (Sikeresen.) Aha. Jó tudni.
Körülnéztem, hogy milyen nők vannak, de két lányt leszámítva csak idősebbek voltak ott. Az egyikük francia irodista, a másik pedig az orosz maffia delegált.
Ebéd. Mivel a tervezett időkkel elcsúsztunk, ezért sietni kellett. De persze nem volt elég hely. Azért betoltuk amit adtak, majd még kicsit tébláboltunk. Odajött egy helyi vezető, keresve az új arcokat. Mint amilyen én is voltam. Kezet ráztunk, majd elmesélte, hogy a nevem alapján nőnek hittek. Megdörzsöltem a borostás állam, majd biztosítottam, hogy reggel még pasinak néztem ki. (Aki nem tudja a nevem, az most csodálkozhat, de végülis volt valami ráció abban amit mondtak.)
Délután volt csapatmunka, kis csoportokban ki kellett tölteni egy táblázatot az országaink gyógyszer árazási szokásairól és az abban részt vevő hivatalokról, vagy abba beleszóló csoportosulásokról. Roppant felkészülten lövésem sem volt ezekről... Azt viszont megállapítottam, hogy a görög nő furcsán beszél angolul. Mindent ZS-vel ejtett.
A nap végén bejelntették, hogy közös vacsorára hivatalos mindenki. Már épp gondolkodtam, hogy mire vadásszak este... A vacsoránál a cseh sráccal, a román kollégával, a román direkt marketinges kollégával és egy francia mukival ültem egy asztalnál. Sőt, még a cég tulajdonosával is kezet ráztam kétszer. (Utólag mondták meg, hogy ki volt az...) A vacsora jó volt, sajttal töltött palacsinta, majd hal és végül fagyi meg csokival töltött piskóta volt. A francia bor nem volt túl erős, de azért a beszélgetést előre lendítette. A francia muki az egyk előadó volt és bár az előadása elég monoton volt (csak felolvasta a kivetítőn látható dolgokat), asztaltársaságnak azért már jobb volt.
A hotelbe este fél tizenegykor indultunk vissza. Mivel még a vacsora előtt megkérdeztem a recepción, hogy hogyan kell a netet elérni, így még szöszöltem vele picit. (Működött is, írtam bejegyzést is.)

Szerda

Reggel összepakoltam, majd kijelentkeztem. A net ekkor már nem ment... Eltoltam a bőröndömet a gyárig, félúton találkoztam a dán kolleginával. Neki is fura akcentusa volt, de azért jót beszélgettünk.
Az én pozíciómban lévőknek ez volt a második és egyben utolsó napjuk, de a Direkt Marketinges embereknek az első. Így majdnem kétszer annyian voltunk. Internet ugyanúgy nem volt, az előadások pedig egy kivételével ugyanúgy nem voltak számomra érdekesek. Azért hősiesen ébren maradtam.
Ebédre halat ettem (éljen a változatosság), majd mindenki rászállt a török srác gépére, mert az volt az egyetlen, ami a hozott hálózati kábellel ki tudott menni az internetre. És mivel épp sztrájkoltak a franciák (nyugdíjreform ellen - meg is bukott), ezért izgultunk, hogy menni fognak-e a gépek. (Blokádot állítottak a benzinkutakat kiszolgáló tárolók elé és néhány járatot emiatt töröltek, illetve benzin sem volt minden kútnál.)
Aztán jött egy újabb csoportfoglalkozás, ahol a két törökkel (az említett srác, illetve egy Direkt Marketinges lány), a két tunéziaival (akivel kedden hümmögtünk és a munkatársa) és egy spanyol úrral kerültem egy csoportba. A török lánnyal elég hamar egy hullámhosszra kerültünk - annak ellenére, hogy először nem akadt meg rajta a szemem, a személyisége és a nevetése hamar levett a lábamról. Ekkor kicsit sajnáltam, hogy nekem aznap haza kellett mennem.
Végül elérkezett a nap vége, én voltam az utolsó akiért taxi jött. Ez legalább időre, bár a nevemet rosszul diktálták be, így a taxis is egy nőre számított. (Egy betűt elírtak, így én is női névnek néztem volna.) De Ő legalább értett angolul és így az útlevelem bemutatásával igazolhattam magam. (Nem kérte, csak ez tűnt a legjobb megoldásnak számomra.)
A reptéren vettem egy drága szendvicset, majd felszálltam a gépre és hazajöttem. Itthon taxiba szálltam és éjfélre már otthon is voltam.

Ez volt hát a nagy út. Az egyetlen haszna az volt, hogy a sok ismeretlen névhez sikerült embereket kapcsolni és így már nem formátlan idegenekkel levelezek, hanem emberi lényekkel.

Mint azt írtam valamikor, életmód váltásra van szükség. El kell kezdeni keresni a sültgalambot. (Valahol elakadt.) Első nekifutásra újra benézek a netes társkeresők csodálatos világába. Ehhez viszont hangulat kell.

És itt most eltérek a tárgytól. (Biztonsági öveket bekapcsolni.) Bármennyire nem tetszett a Zabhegyező, az "ehhez hangulat kell" kifejezés onnan van. A főszereplő ezt használva kerülte el a számára ciki vagy kellemetlen helyzeteket. Sokszor nem volt igaza, de ez most lényegtelen.
Magamtól is tudom, hogy a párkereséshez - még ha csak ilyen virtuális is - hangulat kell. Ugyanezt mondtam volna akkor is, ha nem olvastam volna a Zabhegyezőt. De olvastam a könyvet. Így aztán máris nem az én gondolatom. Valaki már kitalálta, leírta, elterjesztette. Ha nem ismerném a könyvet, akkor most boldog tudatlanságban hinném, hogy volt egy saját gondolatom. Így kiművelve azonban látom, hogy nincs.
Forgatókönyv 1: én ismerek egy könyvet, amiből idézek egy odaillő gondolatot. A beszélgetőpartner nem ismeri a könyvet. Mit gondol? "Ez a KP egy beképzelt ficsúr."
Forgatókönyv 2: mindketten ismerjük a könyvet. Mit gondol a fenti helyzetben a másik? "Ennek a KP-nek nincs egy saját gondolata sem, hiszen már megint csak idézget."
Forgatókönyv 3: mondok valamit, amiről nem tudom, hogy más már leírta. De a beszélgetőpartnerem tudja. Megemlíti, hogy "nahát, Te is olvastad?". Én pedig csak nézek bambán, mert nem tudom miről beszél. Mit gondol? "Ez de műveletlen paraszt!"
Minél több könyvet olvasol, annál több idézetet tudsz majd visszamondani. Annál kevesebb saját gondolatod marad.
Ezért olvasok sci-fi-t és fantasy-t...

Visszatérve az eredeti tárgyra. A netes párkereső oldalakon az adatlapod reprezentál Téged. Ebben van pár adat, amit megadsz, illetve mindig van egy önjellemzés. Ehhez a részhez kell a hangulat. Sajnos most nincs meg, így nem szabad nekikezdenem.
A másik, amiért halogatom a dolgot, mert félek. Mit képzelek magamról? Kinek kellenék?

Kellene írni egy könyvet az internetes társkeresőkről, illetve az ott használandó módszerekről. Bestseller lenne. (Én nem tudom mi a nyerő ezeken az oldalakon, szóval én is csak várom ezt a könyvet.)

"Ember küzdj és bízva bízzál."

Pfff... *legyint*

Ebéd utáni beszélgetés a munkatársakkal.

Lány: Tegnap arra gondoltam, hogy az óra átállítás miatt 5 órakor már korom sötét lesz.
Fiú: Aha. Tehát?
Lány: Tehát ma 5 órakor már korom sötét lesz!
Én: Húha, akkor az harmincegy sötét.
Fiú: ???
Én: Ez az én korom. 31...

Lány feje hatalmasat koppant az asztalán.
 

Az egyik általam követett és nagyra tartott blogon találtam a következő "kérdőívet". (Nem tudom honnan ered, az illető nem írta, hogy hol találta.)

Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz és a kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból!

Tankcsapda

- Férfi vagy, vagy nő?

Mikor a srác a kulcsot a zárba rakja

- Írj magadról!

Egy szemétdombra szültek,
De ők is kikészültek.
Nincs semmim, nincs helyem,
Csak a fejem, hogy a falba verjem.

- Hogyan írnád le az előző kapcsolatodat?

Elhagyott, mint a kifutópályát a gép.
Újra egyedül, tudtam, hogy lelép.
Ő az égen, én meg a repülőtéren.

- Milyen a jelenlegi kapcsolatod?

És azóta is csak keresem az igazit
És tudom milyen az, ha a rock'n'roll igazít
Az útra. A szívem ultra
És ha atomon borulok a pultra
Néhány csepp könnyet elmorzsolok,
De könyvet soha nem írok róla,
De mégis néha gondolok a múltra,
Gondolok a múltra!

- Most hol lennél szívesen?

- Mit gondolsz a szeretetről?

- Milyen az életed?

Látod a szemem alatt már
Ott van néhány ránc én mégis
Az vagyok akinek engem látsz

- Mit kérnél, ha egy kívánságod volna?

Adjon az Ég,
Mindent, amit szeretnék.