Kedves Taplóm

Előre megírt bejegyzés.

Elég későn csatlakoztam a blogot vezetők népes táborához. Azonban nehéz rendszeresen színvonalas bejegyzéseket produkálni. (Nekem még soha nem sikerült színvonalasat produkálni...) Nem lehet minden gondolatot oldalakon át kifejteni, néha elég lenne 1-2 mondat.

Többek közt erre való a Twitter. A mikro-blog lényege, hogy 140 karakterben (egy alap SMS hossza) küldhetsz üzeneteket, amiket a Téged követő személyek aztán elolvashatnak. A feltünési viszketegségben "szenvedők" akár folyamatosan küldözgethetik az üzeneteket. ("Elővettem a telefonom.", "Tweet-et írok.", "Elküldtem a tweet-et.", "Megnéztem, hogy megjelent-e a szerveren.", "Hasmenéssel ülök a WC-n.", "Be kell szerelni egy szagelszívót.", stb.)

Viszont ez a 140 karakteres limit akár minőséget is eredményezhetne. Ha nem tartozol a fenti csoporthoz, akár kihívásnak is tekintheted, hogy 140 karakterben kell összefoglalnod a gondolatod. Pl. a fejlesztők egyik díjuk átvételekor így köszönték meg a megtiszteltetést:

„We'd like to thank you in 140 characters or less. And we just did!”
„Meg szeretnénk köszönni 140 vagy kevesebb karakterben. És meg is tettük!”

Már többször előfordult, hogy olyan bejegyzést írtam volna, ami túl rövid egy bloghoz. A legtöbbször inkább nem írom meg, nehogy tovább rontsam a taplóm színvonalát... (Lehet ezt még lejjebb rontani?!)
Sokszor pedig egyszerűen elfelejtem a gondolatokat. Twitterrel és egy mobiltelefonnal (vagy egy HTC Desire készülékkel, ugye...) azonnal rögzíthetném őket. Senki nem maradna le világmegváltó, az emberiséget előrébb vivő filozófiai eszmefuttatásunkról. (Rövidtávú futtatás, elvégre csak 140 karakter. Mint pl. vasárnapi bejegyzés: "Berúgtam, mint állat...", hétfői bejegyzés: "Másnapos vagyok, mint állat...", hétfő délutáni bejegyzés: "Kutyaharapást szőrével! Berúgtam, mint állat...")

Regisztráltam is a szolgáltatásra, bár még keresem a lehetőséget, hogy a mostani lehetőségeimmel hogyan küldjek tweet-et a telefonomról...

Előre megírt bejegyzés.

Sajnos elültettem a bogarat a saját fülembe. Jó lenne lecserélni a mostani készülékemet arra a bizonyos HTC Desire készülékre. Olvasgatom a leírásokat, teszteket, nézegetem a bemutató videókat és egyre jobban tetszik. Megkérdeztem Svájcban élő unokatestvéremet, hogy mennyi adatforgalmat generál és úgy néz ki, hogy a legkisebb Telenor-os csomagba is beleférne. Én pedig még kevesebbet neteznék a telefonon, mint Ő. A játékok is tetszetősek. (Tower Defense kategóriák, gondolom Sudoku és Tetris minden mennyiségben, meg még ki tudja mik. Lenne mivel játszani a gyárban ha a budin gondolkodó szobában ülök.)

Elkezdhetnék Twitterezni. Készíthetnék fotókat (5 megapixeles kamera). Ha épp intim viszonyba kerülök a múzsával, akkor még programozhatnám is. Ami pedig nagyon vonz: van hozzá edzést mérő applikáció. A GPS és egyéb, a készülékben lévő mérőeszközök segítségével pontosan mérhetném a kocogásom eredményeit. Táv, idő -> sebesség. Tud még szintkülönbséget is mérni, bár ennek a szigeten nincs jelentősége. Ezekből statisztikákat és csillogó-villogó diagramokat készíthetnék...

Persze hátrányai is vannak a dolognak.

1. Drága. A készülék maga és az előfizetés is. Most, amikor nincs kivel beszélnem telefonon, 1 évre elegendő a 15.000 forintos feltöltő kártya. Sőt, már egy feltöltésnyi bónusz is összejött, mert mindig rátöltöttem, amikor a normál idő (vagy az 1 évnyi érvényesség) lejárt.
2. Nem telefonálok annyit, hogy kihasználjam az előfizetésben kapott perceket.
3. Mivel erőforrásigényes a készülék, fél napot bír csak az akkumulátor. A mostani 7-8 napos üzemidőhöz képest ez elég harmatos teljesítmény.
4. Nagyon sok képességét, lehetőségét nem használnám ki. Ez egy kis elektromos asszisztens, nekem meg nincs semmi nyomon követni valóm. Nincsenek szociális programjaim, időbeosztásom, TODO listám. Semmi.

Magamat ismerve mégis meg fogom venni. A hosszabb időt velem töltő barátnők mind megjegyezték, hogy ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni egyszer valamit elhatározok, akkor azt előbb-utóbb elérem. Többnyire utóbb, de megvalósítom.

Még két adalék a bejegyzéshez. Mivel Pannon/Telenor "előfizető" vagyok (feltöltő kártyás, amióta van mobilom), ezért maradtam volna náluk. De a kíváncsiság hajtott, hátha a másik kettőnél olcsóbban is hozzájutnék. Számhordozás, meg ilyenek. Először megnéztem a Vodafone-t, mert sok ismerősömnek ott van előfizetése. Csakhogy a Vodka nem árul HTC Desire-t, csak régebbi készülékeket. Ok. Akkor T-Mobile. Ezek viszont annyira Trék, hogy még HTC-t sem árulnak... Marad a Telenor. Vagy kártyafüggetlenül megveszem annyiért, mint 2 évnyi hűségnyilatkozattal kapnám náluk.
A második történet a Google I/O 2010 rendezvényhez kötődik. Ez egy évente megrendezett esemény, ahol a Google bemutatja, hogy mit tervez arra az évre. Megnéztem a 45 perces videót az új Android operációs rendszerükről. A végén az előadó elővesz egy HTC EVO 4G készüléket és elkezdi reklámozni (43:00). 1-2 percen át méltatja a készülék képességeit, majd a végén hozzáteszi:

...és amit a legjobban szeretek ebben a készülékben, hogy a Google és a HTC együttműködésének köszönhetően, az itt ülő 5.000 ember mind kap egy készüléket ingyen.

Ekkor nem kicsit káromkodtam. Ez a készülék újabb (és jobb), mint a Desire, még a HTC termékei közt sincs fent a bejegyzés írásának időpontjában...

Update: (egy update mielőtt megjelenne a bejegyzés - ezt csináld utánam)
Voltam a Telenor egyik üzeltében és nincs készülékük. Van egy hetem, hogy végiggondoljam, kelle-e ez nekem?

Update2: Khm... nos, van egy új telefonom...

Ma is voltam futni. És ma is több bogár próbált közelebbi ismeretséget kötni a szememmel. Kell egy szemüveg.

Volt kint egy pár, akik sprintelgettek. Melegítettek, amikor először elkocogtam melletük, aztán az első sprintjük alkalmával megelőztek. A srác elszaladt előre, a lány hátra maradt. Én állandó tempóban kocogtam, Ő meg néha elsprintelt pár métert. Viszont feltűnt, hogy mindig akkor kezd sprintelni, ha 1-2 méterre megközelítem. Az ötödik ilyen alkalom után már meg akartam kérdezni, hogy most tényleg előlem fut, mert büdös vagyok, vagy véletlenül így jön ki? Meg egyáltalán... Miért így futnak? Végül beértük a srácot a táv negyedénél, így lemaradtak.
Azért nekem gyanús a dolog. A bogarak nekem jönnek, megszállják a lakásom, a lányok meg elfutnak előlem. Vagy egyik sem vesz észre, vagy észrevesznek és ellenkező hatást váltok ki. A bogarak szállnak rám a szagom miatt, a lányok meg elfutnak. Itthon meg azért fordulnak fel a bogarak körülöttem, mert itt már túl tömény a szag és már nem bírják.

A végén a busz pont az orrom előtt ment el. Viszont egy garázsmenetes sofőr megállt és elvitt félútig. (Az esett neki útba.) Vannak még rendes emberek.

Valaki mondja el, ki vagyok én
Valaki mondja el, mi a poén

Mindenkiben él valamilyen "énkép". Ez a kép a külsőségeket tekintve általában rosszabb, mint a valóság, a belsőségeket tekintve (fúúúj, belsőség?) pedig jobb. A tükörbe nézve kismillió dolgot fedezünk fel magunkon, ami nem tetszik. Aztán néha nézünk nagyot, amikor másnak pont ezek tetszenek. A természetünkről pedig azt hisszük, hogy elbűvölő, lehengerlő, szerethető, de legalábbis elviselhető. És nézünk nagyot, amikor meghalljuk, hogy mások mit gondolnak rólunk...

Én éveken át azt hittem, hogy türelmes ember vagyok. Pár éve világosítottak fel, hogy ez nagyon nem így van. A barátaimat kérdeztem, így igen valószínű, hogy az igazságot mondták.

A durcás kismalac beleesik egy mély gödörbe, nem tud kimászni. Arra jár a jó tündér és leszól neki:
- Várj kismalac, segítek!
- NEM VÁROK!

Ezt a negatív tulajdonságomat egész könnyen fel tudtam dolgozni. A lányok "5 perc múlva elkészülök" 30+ perceit egész jól bírom, illetve a ruhaboltban sem kaparom le a tapétát, ha elkísérem őket. Tehát a fontosabb helyzetekben mégiscsak van türelmem.

Mostanában viszont többször is megkaptam, hogy én folyton boldogtalan vagyok. Mindig, egyfolytában, megállás nélkül, non-stop. Önmagamat idézve, ilyenkor nézek nagyokat. Mindig? Azért ez túlzás. Csak vannak jó pillanataim? Nem lehetek ennyire búval b*szott? Aztán elgondolkozom, hogy milyen életem lehet? Mások azt látják, hogy én folyton búskomor vagyok. Valamit, valahol elrontottam.
Nem érzem magam megállás nélkül lehangoltnak. Tény, hogy a cinizmus eléggé beleivódott a vérembe (így védekezek a vámpírok ellen). Aki pedig csak felületesen ismer, az a csípős beszólásaim alapján egy életunt pasinak tarthat. Erre két válaszom van:
- szerinted pesszimista vagyok, szerintem realista
- rosszkor nézel! :-P ("Mindenki hülye, csak én vagyok villamos!")
Vagy egy harmadik: legyen türelmed megismerni. Mert valójában elbűvölő, lehengerlő, szerethető (és) ember vagyok.

Na persze a mások, akik véleményt mondanak rólunk sem mindig következetesek. Egyik (hölgy) munkatársam meglepődött, amikor egy sikamlós beszólást engedtem meg magamnak. "Hát Ő sosem gondolta volna, hogy én ilyet is mondok!" Dehogynem. Punci. Tessék. Elég sikamlós. (Jobb esetben.) Én meg nem értettem, hogy miért csodálkozik. Mit gondolt rólam?
Később egy kitalált történetet építgettünk négyen. A téma az volt, hogy én majd jól megkérem a külföldi főnöknő kezét a közös csapatépítőn. (Ez onnan indult, hogy a szlovák főnöknő elődje most Brazíliában vezető. Ebből kiindulva feltételeztem, hogy a szlovák vezetők egyre magasabbra jutnak a ranglétrán, így érdemes bevágódni náluk.) Én meg ontottam az ötleteket, hogy hogyan zajlana a "lány"kérés. Vaníliás karikával "gyűrűzném" meg. Vagy a gyerekkoromban (de régen volt) népszerű gumicukorral, ami egy kis cumi volt, műanyag karikával, a gumi része a cukor. Meg ugye letérdelés, a cég előtt monológ, stb. A végére a fent említett munkatárs elcsodálkozott, hogy mennyire romantikus alkat vagyok. "Hát Ő nem gondolta volna, hogy ilyen romantikus vagyok!"
Vajon mit gondolt akkor rólam ezek előtt? Se ez, se az?

De végül is nem annyira lényeges, hogy mások mit gondolnak rólunk. A lényeg, hogy önmagunkkal legyünk egyensúlyban. A mindenki más meg magasról le van... Vagy legalábbis ezt az egyensúlyt fogják látni. És így magabiztosan mehetünk fejjel a falnak.